Ottfelejtett cukrász

Kidőlt-bedőlt kerítés, kopottas házikó, az út mellett a hatvanas évekből itt maradt cégtábla: „Cukrászda”. Az erre utazók talán észre sem veszik a Gödöllő és Máriabesnyő között szerénykedő, magas fenyők alatt lapuló épületet. Többször jártam erre, de csak akkor figyeltem fel rá, amikor azt olvastam az interneten: „Hihetetlen, hogy itt még mindig lehet fagyit kapni, régen csak ezért utaztunk ide. Emlékszem még az ötvenméteres sorokra. Itt ma is ugyanúgy készülnek a sütemények.”  

Kígyózó sorokra már nem számít a 76 éves Barna Illés. – Ma bárki nyithat cukrászdát, aki elvégez egy pár hónapos tanfolyamot. Pedig ez, kérem, egy komoly mesterség – mondja. Az idős cukrász erre tette föl az életét. A fagyikra, a süteményekre és az emberekre. Mert szereti őket, hangoztatja rendre, ráadásul ő „amolyan beszélgetős” – már meséli is, hogy Tápiószelén született, mindig orvos vagy cukrász akart lenni. De jobbnak látta mielőbb segíteni a szüleit, hiszen hatan voltak testvérek. Tizennégy évesen már egy szerb származású cukrászmester mellett találta magát tanulóként. Hajnali 4-re ment, mivel be kellett gyújtania a szén- és fatüzeléses sütőt, mert 5-re érkezett a mester.  

– Jó ember volt, sokat tanultam tőle. Aztán beiratkoztam cukrásziskolába, jelesre vizsgáztam – nosztalgiázik Illés bácsi, aki kisebb pilisi kitérő után hamarosan a farmosi cukrászda élén találta magát. Három év után továbbállt, mert a kis településen nem sokan fordultak meg. Aztán bekerült a főváros forgatagába, először a Közgázon, majd a Központi Fizikai Kutatóintézet konyháján lett cukrász. Megházasodott, s egyre azon törte a fejét, hogy jó lenne valami különlegeset csinálni, ami az ő nevéhez fűződik. Így keveredett Gödöllőre, ahol a feleségével megvették az út menti házat. Ám akadt némi baki: a megyei tiszti főorvos nem adott engedélyt a cukrászdanyitásra. Nem volt ugyanis vezetékes víz. No, a mester hatalmas horgonyzott hordót vett, föltette a padlásra.   

A Trabantjával az ivóvizet kannákban hordta bele, szivattyút kötött rá, s máris folyt a csapból a víz. Meglett az engedély. Megvásárolt egy ma már százéves fagylaltgépet – most is ebből méri a gombócokat. A legendás fagylaltért az ország minden részéről jöttek az ínyencek. A másik „csáberő” a franciakrémes volt, amihez olyan fifikás receptet talált ki Illés bácsi, amit ma sem árul el senkinek. Aranykorát élte a cukrászda. A szomszédságban húzódott a kormány vadászterülete, nemegyszer szalajtottak hozzá valakit, hogy Kádár elvtársnak vigyen a frissen sütött vajas-sajtos pogácsából. 

Aztán elkezdett változni a világ, az emberek az időközben megépült autópálya felé vették az irányt, a városban sorra-rendre nyíltak a modern cukrászdák. Illés bácsit „ottfelejtették” a város szélén, lassan csak az egykori törzsvendégekre számíthatott. – Nekem ez az életem. Amikor az agyvérzésem után kiengedtek a kórházból, másnap már kinyitottam – emlékszik. Hatféle fagylalt ma is kötelező a pultjában. 

S persze a nevezetes krémes, mert sosem lehet tudni, mikor ki jön be érte. Eltelnek napok, hogy senki. – Kopottak a bútorok, mit csináljak? Nincs pénzem kicserélni – kesereg. A nyugdíjából vásárolja az alapanyagokat, a fővárosi nagykerbe a negyedszázados Opeljével jár. Hogy meddig csinálja? Ameddig bírja. Ameddig emlékeznek a nevére.