Babucs Éva: Ereklye

Kíváncsi gyermekarc állja útját a délutáni szunyókálásnak, erősödik a kérlelő hang. A kusza, hófehér szemöldök összerándul, a megfáradt, kékjét vesztett szempár kíváncsian néz a fintorgó fiúra. Az meg csak megvonja a vállát.

– Nem tudom! Ez a szünidei házi feladat… Hogy mi a családi ereklyénk… Erről kell írni…

– Valami csodás dolgot szeretnél, ugye? – döcög Károly, és megsimogatja a gyerek fejét. Jó is lenne az, gondolja, de nem mondja ki. Pereg az idő, visszahúzza az emlékezés. Elszántan rakosgatja össze az elmúlás morzsáit, keresi ő is a titokzatos csodát. De csoda helyett csak a meggyötört hajdúsági tanya képe tör elő, az anyja, a sötétben kóborló, riadt madár, amint éppen szedelőzködik a hajnali sütéshez, szótlanul keleszt és dagaszt. Soha nem nevetett.

A gyerek, az unoka nem mer szólni. Csendesen ácsorog a diófa alatt, várja a sorát. Csak lopva mer ránézni az ölbe hullott kezekre, amelyek most egymáson pihenve olyanok, mintha valami idegen anyagból formázták volna őket. Mintha nem tartoznának sehova és senkihez. Az ujjak, erejüktől megfosztott, csonkolt faágak, tétován és céltalanul kapaszkodnak egymásba. Ilyen hatalmas keze senkinek nincs – villan át a gyereken a büszkeség.

A sorsmorzsák összekuszálódnak, az emlékezés kínlódik. Hol lehet hát az ereklye, amelyet büszkén őrizhet apa és fiú? Hol lehet az a kincs, amelytől anyák és lányok szeme titkosan összevillan? Talán a Biblia – igen, kapaszkodik a váratlanul előtört, rongyosra forgatott könyv képébe. Ereklye lehetne, ahogy családról családra száll, de a hirtelen jött kép hamar elillan, gyáván és alattomosan. A gondosan feljegyezett születők hol vannak ma már? Mint fejfákon az írás, holtak jegyzőkönyve.

A fiú elunja magát.

– Papi, nincs valami régi kincs vagy például címer a családban? Vagy valami csodagyógyszer, ami mindenkit meggyógyít? Az apukádnak nem volt? – kérdezi olyan őszinte vágyakozással, hogy Károlynak nincs szíve ellenkezni. Összedörzsöli a kezeit, próbál életet masszírozni a göcsörtös csontokba. Az apja arcát és alakját kutatja, de csak hajlott hátát látja, ahogy az öregbottal téblábol a kertben, a szőlős peremén. Ahogy – még az utolsó időkben is – megkotorja a földet, nézi, amint a homok felfalja a nedűt. Ahogy négykézláb, tíz ujjal simítja le a pergős homokszemeket. Meg ahogy botjával odacsap, káromkodik. Talán a föld lehetne az ereklye, amely még hallotta a letűntek fohászát. A föld, ami ott marad, ami megvár, és nem hűtlen. Vagy mégis? Hiszen ő is elhagyta a földet, nem sírt a föld után. Sáros és tapadós – gondolta –, sírnak a legjobb.

– Na, papi – eszedbe jutott valami? – Az unoka nyűgös, írni kéne valamit. – Nincs családi ereklyénk? Mindenkinek van valami…

Hát igen! Mindenkinek! Bólogat, de nem mond semmit. Érzi, hogy lassul a pulzusa, a tagjai ólmosan zsibonganak.

– Szundítok egyet – simogatja meg a gyerek fejét –, utána biztosan eszembe jut valami érdekes.

A gyerek nem szól, meredten nézi a csendesen félrebillenő fejet, megint az ölbe ejtett, hatalmas kezet. Ösztönösen odanyúl, megfogja. Meleg és száraz.

Sok-sok évvel később, amikor eszébe jut az a délután, különös, gyomorszorító fájdalmat érez. Felvillan előtte a marokba szorult, konok férfikéz. A sorsát kísérő, valódi ereklye.