Dulai Sándor: Kölcsön

Történetünk két főszereplője a néni meg az asszony. A nénivel 2012 őszén ismerkedtem meg, amikor egyik cikkemet követően hatvanezer forintot küldött egy szerencsétlen sorsú, súlyos beteg olvasónknak. Mint később elmesélte, adott máskor, másoknak is – Balaton-felvidéki szülőházának árából körülbelül háromszázezer forintot osztott így szét. Még ugyanebben az évben a néni – aki ma 85 éves – kölcsönadott 415 ezer forintot az asszonynak, akit – ha nem is személyesen – már szintén volt alkalmam megismerni. Ő korábban levelet írt Segítsünk egymáson rovatunknak, miszerint tanyai – Duna–Tisza közi – otthonukba befogadnának magányos, idős, beteg embert vagy házaspárt, hogy családtagként bánjanak vele.

A levél megjelent a lapban, s jelentkezett náluk a néni is. Elfáradt már, s úgy gondolta, 91 éves, sokat betegeskedő férjével igénybe venné a szerető gondoskodást – ha a körülményeket látogatásukkor is oly vonzónak találják, mint a levélben. Nem csalódtak, tetszett a tanya, s mellette a harminc négyzetméter alapterületű, fürdőszobás, központi fűtéses külön kis lakás – az anyagiakat is megbeszélték. Az asszony elpanaszolta, hogy teljesen tönkrement az öreg autójuk, nem tudják a gyermekeiket – alsósok – iskolába vinni, így oda-vissza tíz kilométert kell gyalogolniuk.

A néninek megesett a szíve a gyerekeken, s felajánlott 415 ezer forintot kölcsönbe a szülőknek, hogy vegyenek egy használható autót. Az asszony 2012 karácsonya előtt írt egy elismervényt, hogy átvette a pénzt – felutazott érte Budára a néniékhez –, ám az, hogy meddig kell visszaadnia, valahogy kimaradt belőle. A néni pedig később meggondolta magát, úgy döntött, hogy mégsem megy a párjával a tanyára. Levelet írt erről az asszonynak, s egyúttal kérte vissza a kölcsönadott pénzt.

Kérhette – pénz helyett felháborodott választ kapott. Miért adott, ha máris visszakéri, nincs miből fizetni, de ha lesz, a néniék fogják visszakapni először. Két éve ennek, s a néni – akinek a télen meghalt a férje – a mai napig egy forintot se látott. Az asszony szinte utolérhetetlen, most többnyire Angliában dolgozik, s hogy mikor van itthon, azt nehéz kifürkésznie a néninek. Bejött emiatt a szerkesztőségbe, és segítséget kért – levelet írtam az asszonynak, aki válaszában hosszasan magyarázkodott. A lényeg azonban: most sincs pénz, de különben sem ő kérte a kölcsönt, csak éppen elfogadta. Igen, tudja, hogy a bácsi meghalt, de a nénivel – mert miért nem hagyja békén – ezután sem akar találkozni. A pénzt pedig – legyen benne biztos – majd megadja. Hogy mikor? Ha összegyűlik annyi...

A néni – aki villamosvezetőként ment nyugdíjba, s hétvégi telkükön még ma is buzgón kertészkedik – férje halála után nehéz helyzetbe került. Adott önzetlenül, amikor adhatott, s most hiába kéri, ami megilleti. Ráadásul úgy érzi, hogy szinte őt tartják csalónak. S ez mindennél jobban fáj neki.