Jótékony háromlakiság - Zalán Tiborral beszélgettünk

– Hogy mi a rendező, a színész, netán a díszlettervező munkája, azt nagyjából mindenki el tudja képzelni. A dramaturg viszont egy rejtélyes személy. Mit dolgozik a dramaturg?

– Ezt én is csak nagyon sokára tudtam meg. Ez abból adódott, hogy igazából nem érdekelt a színháznak az a része, amelyik az előadást előállítja. Írtam drámákat a magam szórakoztatására és saját indíttatásból, de hogy ezekből hogyan lesznek előadások, nem érdekelt. Beültem az előadásra, végignéztem, meghajoltam, ahogy illik, átvettem a premierajándékot és megittam a pohár pezsgőt. Mígnem egyszer a Kolibri Színháznak színpadra alkalmaztam egy Andersen-művet, és az olyan jól sikerült, hogy felkértek dramaturgnak. Azt gondoltam, hogy ha felkértek, akkor majd érteni fogok hozzá. A Kolibrinél jöttem rá, hogy a dramaturg az az ember, akinek mindent tudnia kell a színházról. Munkája „tárgya” a színész, a rendező, a darab, a zene, a smink, a kor, amelyben a darab játszódik, az akkor viselt ruhák, cipők, fegyverek, az akkor jellemző szokások. Ő az, aki el tudja helyezni a színháztörténetben az adott darabot, de az ő dolga tudni azt is, hogy az eddigi tíz bemutatóból nyolcszorkilencszer hogyan világítottak. Tulajdonképpen a rendező a szellemi munkatársa; mondhatnám: a dramaturg az, aki tudja mindazt, amit a rendező nem tud, de tudnia kell vagy tudni akar.

– Miért „váltott” színházat?

– Tizenegy évig jól működött a munkakapcsolat a Kolibrivel, ám az utolsó évben személyes okok miatt megváltunk egymástól. Nem sokáig szédelegtem az utcán, mert felkért a zalaegerszegi Griff Bábszínház, vállaljak náluk szintén dramaturgi feladatot. Akkor már értettem a mesterséget, tizenegy év elég volt az elmélet meg a gyakorlat elsajátításához. Onnan két év múlva rúgtak ki, a színház teljes vezetőségével egyetemben. De ekkor se maradtam sokáig munkanélküli, mert a Békéscsabai – akkor még Békés Megyei – Jókai Színház igazgatója megkeresett, és azt mondta, hogy szívesen alkalmaz. Az ajánlatot elfogadtam, jóllehet az ottani színháznak nagyon rossz híre volt abban az időben.

– Mert az ország jó színházait a fővárosban kellene keresni?

– Ez egy rendkívül bonyolult kérdés leegyszerűsítése. Rég nem igaz, hogy Budapest a kultúra fővárosa, a vidék meg a provincia posványa. A vidéki városok fejlődésének eredményeképpen ezeken a helyeken olyan pezsgő kulturális élet indul el, amelynek intézményei messze meghaladhatják a fővárosiak presztízsét. Már most sem gondolnám, hogy Pesten vannak jó színházak, és vidéken vannak a rosszak, ahogy az ellenkezőjét se tartom igaznak. Ha visszaemlékszünk, annak idején Kaposvár volt a hazai színjátszás központja. A nagy törés ott lehet, hogy a kritika, amely elsősorban a fővárosban íródik, nem hajlandó például Békéscsabáig leutaztatni magát, mert az fárasztó. Egyszerűbb, ha látatlanban ítélik meg a vidéki színházakat. Inkább elmegy a kritikus egy körúti színházba, megnéz egy előadást, majd megírja, hogy itt lakik az Isten, itt van a nagy színház.

– Holott a színházak mozognak, keresztezhetik a kritikusok útját. A békéscsabai darabokat sikerül elvinni más városokba?

– Megsokasodtak a vidéki fesztiválok, és sok helyre meghívnak bennünket külföldre is. Évente úgy húsz körül van az ilyen fellépéseink száma. De ennél érdekesebb, hogy Szarvason, városi közreműködéssel létrehoztunk egy ezer férőhelyes, szabadtéri vízi színházat. Ez úgy működik, hogy egész nyáron mindennap van előadás a színpadon, amelynek hátterét a Körös adja. Hét közben ingyenesek a programok, ekkor vannak a felolvasóestek, kamaradarabok, egyfelvonásosok, a kisebb színész- és díszletigényű előadások. Hétvégén pedig futnak a nagyobb darabok, a nagyoperettek, musicalek, akár meghívott előadókkal is; ezekre a jegyek nagyon magas áron kelnek el, az árbevétel pedig visszafordul a hét közbeni előadások költségeire. Így lehet felnevelni egy színházi közönséget. És így lettek olyan szarvasiak, akik az év másik felében, amikor esik vagy havazik, beutaznak Békéscsabára, és megnézik a Jókai Színház előadásait.

– Ön is „beutazik” Békéscsabára, minden héten, hiszen Óbudán lakik. Pihenteti vagy fárasztja az utazás?

– Sok évvel ezelőtt egyszer karamboloztam, totálkárosra törtem egy autót, azóta nincs kocsim. Ezért arra kényszerülök, hogy vonatozzam. Aludni nem merek, amióta kétszer is ellopták a laptopomat. Útközben legfőbb tevékenységem a levelek megválaszolása, ehhez ma már a vonaton is megvannak a műszaki körülmények. Ha ezzel megvagyok, átnézem a félbehagyott munkákat. Verseket is írok útközben, de nekikezdtem a regényem negyedik részének is, mostantól a vonat prózát fog jelenteni számomra. Egy-egy úton két-három órányit dolgozom. Szerencsés vagyok, sosem kellettek sajátos körülmények a munkához.

– Igaz, hogy regényének, a Papírvárosnak az első része úgymond a „sajtó nyomására” készült el?

– Így történt. Nem akartam én regényt írni, de olyan jól hangzott ilyesmit állítani. Ezután folyton a készülő műről kérdezősködtek a lapok munkatársai. A saját csapdámba estem bele. Már csak két rész van hátra. Nem terveztem ötkötetes regényciklust, de valamiért ezt gondoltam el a Papírváros első kötetének megjelenése előtt. Ismét nyilatkoztam, ráharaptak erre is. Innen már nem volt visszaút. Csakhogy nyughatatlan alkat vagyok, a regényhez pedig az kell, hogy ülj és dolgozz. Néha egy egész napom rámegy arra, hogy írjak egy olyan körmondatot, ami tetszik. Ha azt nézem, hogy az első és a harmadik kötet megjelenése között eltelt majd’ húsz esztendő, akkor arra kell gondolnom, hátra van még az életemből legalább másfél évtized. Nem rossz távlat.

– Terjedelmi szempontból nézve a legellentétesebb irodalmi műfajokban is alkot: a haiku, ez a japán versforma, amelyet előszeretettel művel, mindössze tizenhét szótagból áll. Válogatott haikui kötetbe gyűjtve megjelentek a könyvhétre. Hogyan működik e költészet magyar nyelven?

– A középkori Japánban rengeteg haiku született, minden valamirevaló szamuráj költőféle is volt, illett összefoglalnia az életét egy ilyen kis darabban. Ezeknek az öt-hét-öt szótagos tagolású verseknek nálunk nyilván egész más funkciói vannak, lehetnek. Mostanában nagy divat a haikuírás, több ezren próbálkoznak. Én nagyon régen kezdtem el, úgy húsz évvel ezelőtt. Hogy rendszeresen foglalkozom vele, annak két oka van. Egyik az, hogy hajlamos vagyok a bőbeszédűségre, a haiku viszont fegyelemre szoktat. A másik oka, hogy általában nincs többórányi összefüggő időm az alkotásra. Ha ilyenkor eszembe jut egy-egy jó szókapcsolat, azt valamilyen foglalatba kell tennem, hogy ne vesszen el, erre pedig kiválóan alkalmas a haiku.

– Visszatérve az utazáshoz és a kötődésekhez: tudtommal nemcsak a békéscsabai vonaton dolgozik, hanem az Abonyba tartón is.

– Így igaz. Két-három hetente, főleg hétvégén meglátogatom az édesanyámat Abonyban. Ott áll a szülőházam, ott van az ifjúságom, a temetőben apám, életem harmadrésze biztosan oda tartozik. Másik harmadrésze a munkám, ami Békéscsabához, a színházhoz köt – ott a garzonlakásomban tudok élni, dolgozni, pihenni. Az óbudai otthonomban a feleségemmel élek; a gyerekek már kirepültek, bár gyakran járnak hozzánk. Ez nagyon jó így. Ha Békéscsabán elfáradok, akkor Budapesten felfrissülök, az unokámmal játszom, meglátogatom a gyerekeimet. Amikor Pest lesz sok, akkor elmegyek Abonyba, a ház körül segítek anyámnak, amit tudok, meg finomakat eszem. Azt hiszem, ez a hármasság igen egészséges módon tart életben.