Min nevettünk? Történet két nővel, egy férfivel, egy esernyővel – meg egy motorral

Amikor a férjemmel házasságot kötöttünk, a Békés megyei Gyomára költöztünk. Egy ideig a férjem édesanyjával és az öccsével együtt laktunk, aztán elhatároztuk, kiköltözünk tanyára. Akkoriban ezt sokan tették, mert ott jobban akadt lehetőség állatok tartására. A munkahely is közel volt a férjemnek, akkoriban a helyi állami gazdaságban dolgozott.

A nagynénje a szomszédos Endrődön lakott, egyedül. Többször meglátogatott minket, és mi is jártunk hozzá, engem különösen kedvelt. Nem messze laktunk egymástól, kb. két kilométerre. Gyalog járt, mert nem tudott kerékpározni – bár még nem volt annyi idős, mint most én.

Egyik nap aztán, ahogy a férjem hazajött a munkából, mindjárt közölte, hogy van egy eladó motorkerékpár, jó állapotban, neki megfelelne, meg akarja venni, Csepel 125-ös. Igaz, engem annyira nem foglalkoztatott a dolog, de rámondtam: – Vedd meg, ha neked tetszik. – Így is tett, aztán rövidesen levizsgázott, megszerezte a jogosítványt.

Telt-múlt az idő, egyszer látjuk, hogy jön Eszti nénje a tanyabejárón. A férjem is otthon volt, vasárnap lévén nem kellett neki dolgozni menni. Egész nap jól elvoltunk együtt Eszti nénivel. Késő délután aztán egyszer csak azt mondja, szeretne hazamenni, nem akar estére maradni. A férjem erre megkérdezte: – Nem akarja, hogy hazavigyem motorral? – Az jó lenne, fiam – válaszolta Eszti néni –, legalább nem kellene gyalog mennem. – De nem fog félni a motoron? Nehogy leessen! – Ugyan, miért félnék és esnék le? Nem vagyok én olyan.

Összepakoltunk mindent egy táskába, de az esernyő nem fért bele. – Semmi baj – mondta Eszti néni –, majd a hónom alá teszem. – Hamar felpattant a férjem mögé a motorra, s már el is indultak.

Én azután tettem a dolgom, később hazaért a férjem. Nagyon zaklatott állapotban volt. Azt mondja: – Képzeld, mi történt. Elhagytam Eszti nénjét. – Mit csináltál? Hogyan lehet csak úgy elhagyni valakit? – csodálkoztam. – Ráadásul csak akkor vettem észre, amikor már jó darabon elmentem, hogy egyedül ülök a motoron. Visszamentem, ott állt az út szélén és várt. Elmesélte: kicsúszott az esernyője a hóna alól, ő pedig kinyúlt érte… és leesett. – Hát ez jó – mondtam, és kitört belőlem a nevetés. Eszembe jutott az ismert kabarépoén: „Lepsénynél még megvolt?” A férjem kissé haragudott, hogy hülyeségeket beszélek, pedig ez egyáltalán nem vicc, de aztán lecsillapodott, s már együtt nevettünk. Később elmondta az ismerőseinek is, hogyan veszítette el a nagynénjét a motorról.

Azok meg mindig mondogatták: 
– De Lajoskám, ugye, Lepsénynél még megvolt…?