Családi kör - Oda a minták kora

Oda a minták kora 

MINDEN KORBAN a generációs ellentétektől hangos a világ, miközben nemrég kiderült: nincsenek is ilyenek. Szükségszerű folyamatok mennek végbe, s kisebb-nagyobb otthoni csetepaték.

Ki ne hallotta volna legalább egyszer életében a „bezzeg az én időmben” kezdetű citátumot, ami azt feltételezi, hogy az idősebb korosztály szükségszerűen bölcsebb, megfontoltabb, szorgalmasabb, mint az őket követő fiatalok. Aztán a korosodó fiatalok ugyanezt szajkózzák.

Az MTA szociológusai nemrég belekezdtek egy kutatásba, melynek során a generációs különbségeket vizsgálták volna. De nem lett belőle semmi, mert rájöttek, nincs elég muníció. A generációk között ugyanis nincsenek éles ellentétek! A különbségeket szinte mindig politikai és gazdasági változások idézik elő, a hétköznapi nézeteltérések pedig teljesen természetesek.

– A II. világháború után az emberek élete a túlélésről szólt. Lelkileg, fizikailag és egzisztenciálisan is szinte mindenkinek a nulláról kellett kezdenie. Ilyen helyzetben szó sem lehetett ellentétekről. A család jelentette a legerősebb kötőerőt – elemez Szabó Andrea szociológus. – Ebben az időszakban nemigen születtek szociológiai vizsgálatok, leginkább dokumentumokból és irodalmi művekből lehet arra következtetni, mi jellemezte a nemzedékek egymás közötti viszonyát. Az elvesztett háború hatalmas frusztrációt és sértettséget keltett az akkori felnőttekben. De a tiszteletet mégis kiérdemelték utódaiktól, mert a sok tragédia ellenére újra tudták kezdeni az életüket. A Rákosi-korszak egyáltalán nem tett jót a családoknak, mivel a bizalmatlanság mindenhová begyűrűzött. A szülők nem mertek a gyerekek előtt „érzékeny” kérdésekről beszélni, mert nem tudhatták, hogy abból mit mondanak el másnap az iskolában, s annak milyen következményei lehetnek. A család összetartó ereje sokat gyengült. Ez a kádári konszolidációval oldódott, aminek kemény kompromisszum volt az ára. Az emberek felszabadultak, végre önmagukkal és a gyerekeik boldogulásával foglalkozhattak – ezért mindössze annyit „kértek” cserébe, hogy senki ne beszéljen '56-ról, és mindenki tartsa be a diktatúra játékszabályait.

A felnövekvő fiatalok nem sokáig értékelték a kádári kockaházas és kiskertes „jólétet”, szabadabb életre vágytak. Finom lázadásukat külsőségekben fejezték ki, mint a hosszú haj és a farmernadrág, amit a szülők generációja értetlenül szemlélt. Nem értették, a gyermekeik miért elégedetlenek a kiszámítható és biztonságos élettel. A '60-as évek „lázadása” a '70-es évekre divattá vált. A többgenerációs együttélés még mindig jellemző volt, sőt a '80-as években is erre rendezkedett be a legtöbb család. Megépültek a kétszintes házak, abban bízva, hogy a gyerekek majd oda házasodnak. De ők egyre kevésbé maradtak otthon…

A rendszerváltozással a korábbi értékek kezdtek szétzilálódni. A nagyszülők korosztálya pedig már nem tudott mozogni az új világban. A szülők ugyan próbálnak idomulni a felgyorsult tempóhoz, de ez roppant nehéz. Az unokáikat egyre kevésbé értik – a szó szoros értelmében. A nyelv olyan gyors változáson megy keresztül, hogy a mai 25 évesek nem értik a 15 éveseket, akik leginkább már szimbólumokban beszélnek és képekben gondolkoznak.

Ezeknek a gyerekeknek a nagyszüleik tudása nem jelent különösebb értéket, leginkább egyfajta misztikumot.

– Azt nem tartom valószínűnek, hogy ez a folyamat visszaforduljon. Hiszen a mai harmincasok jobbára alkalmatlanok arra, hogy a család összetartó erejét továbbvigyék, mert számukra sem volt követendő minta – vélekedik a szakértő.

Hogy milyen lesz a következő generáció? Befelé fordulóbb? Nyitottabb? Családcentrikusabb? Nem lehet megjósolni. Mint annyi mást, ezt is a történelem dönti el.
Biczó Henriett

1972:
ZSÉMBES ÖREGEK, MODORTALAN IFJÚSÁG?
Ha csak modortalan lenne az ifjúság! Sokan közülük, sajnos egyre többen, brutálisak is. Mintha divattá válna – nem csak a fővárosban és a Kék Fényben –, de itt, nálunk a falvakban is egyre gyakoribb, hogy fiatal legénykék erőszakoskodnak a lányokkal. Két Ádám lefogja a lányt, a harmadik meg végzi a „kultúrmunkát”.
Az is megdöbbentő látvány, hogy fejletlen, koravén csitri Évák és Ádámok isznak, dohányoznak, eldorbézolnak mindent, néha a szüleik keresetét is. És ahelyett, hogy a sarkunkra állnánk: állj meg,  gyerek, nem mehet így tovább! –mások előtt takargatjuk hibáikat, nyegleségüket. Ettől aztán még inkább vérszemet kapnak, és tovább fecsérelik fiatalságukat, emberségüket, ahelyett, hogy gondolnának a holnapra. Ha a kicsiny Évikék és Ádámok nem csörögnének el mindent, nem kellene könyörögniük, amikor eljön a nagy
Ő, hogy kezeseket nyerjenek, hogy kölcsönt kapjanak az OTP-től.
(Hegyi László olvasónk hozzászólása a témához Alpárról)

1981: 
Magány

Fekete ruháját elsimítja a térdén, megszokott mozdulattal igazgatja kendőjét. Vörös, kidolgozott keze zsebkendővel babrál. Szája egyenes vonal, szeme fénytelen kő.
– Az ember sorsa, hogy egyedül maradjon. Az anya sorsa, hogy szenvedjen. Énnekem a gyerekeim örömet nemigen okoztak soha, csak bánatot meg kínt. Aztán most meg már, hogy visszafizethetnék a gondoskodást, nem törődnek velem. Három hónapja egyik se nyitotta rám az ajtót… A lány szülésébe majdnem belehaltam. Mai eszemmel inkább a kútba ugornék, de egyet se hoznék a világra. Pedig még egy olyan gondos anya nem volt a faluban, mint  én. Az én lányom már 12 éves korában tudott sütni-főzni, jószágotellátni, kisebb kerti munkákat végezni. Azt tartottam szem előtt, hogy a lánygyerek mindig el legyen foglalva, ne jusson ideje a rosszra. Nem volt barátnőzés, olvasgatás, sétálgatás. Beosztottam minden percét. Szabad idejében horgolt, kézimunkázott mellettem. Felnőttkoráig soha mást nem mondott ez a kislány, mint hogy: igen, mama. A fiamat persze nem foghattam ilyen keményen, de visszabeszélni neki sem lehetett. Ő is azt csinálta, amit én mondtam neki. De tudta mindkettő, hogy amit én mondok, az úgy van jól, hiszen csak a javukat akarom.
– Az uramat kérdezi? Őt gyászolom, két éve ment el. Halottról vagy jót… Nem, nem volt rossz ember, jó se, csak puha, mint a lekvár. Azt hittem valamikor, ember a talpán, azért is mentem hozzá, pedig neki kevesebbje volt. Aztán láttam, hogy a gyerekeknek nem tud parancsolni. Ha hazajött, már lógtak rajta, cibálták, papus, faragjon sípot, játsszunk a kutyával! Ez meg csak ment, és ő is olyan lett, mint egy gyerek. Minden az én vállamon volt. De én mindig ura voltam az akaratomnak, amit feltettem, azt végre is vittem.
– De sokszor mondták az ismerősök, Margit úgy neveli a lányát, ahogy az a nagykönyvben le van írva. Margitka engedelmes volt, csöndes, szerette mindenki. Ha ránéztem, mégse tudtam örülni neki, mert csak arra gondoltam, nehogy valami gazembernek jusson az én lányom, akibe annyi fáradságot fektettem. Ezért hamar férjhez is adtam egy ismerős legényhez, akiről csak jót tudtam. Nem nagyon tetszett neki a legény, de hozzá ment. Na, férjhez ment a lányom, s rögtön úgy is maradt. Megmondtam, lányom, egyelőre nincs gyerek, amíg nem épül fel a házatok. Én ugyan nem bajlódok vele. Vagy elvéteted, vagy fel is út, le is út, mehettek. Sírt, könyörgött, de én mindig a józan eszemre hallgatok. Jót akarok neked, olyan nehéz életet akarsz, mint az anyádé volt? Hát elvetette, és hogy történt, hogy nem, de aztán nem lehet neki többé.
– Felépült a házuk, de el is adták nemsokára, az ura elhagyta, elvett egy másik nőt, attól már két gyereke van. A lányom nem mondta, de úgy látom, engem hibáztat. Az uram attól fogva alig szólt hozzám. Úgy halt meg, hogy a fal felé fordult előlem. Már nem érte meg, hogy a lányom újra férjhez ment, de jobb is. Mert egy elvált ember vette el, hatéves fiúval. Elleneztem, mert látszott, hogy csak ingyen cselédet keresnek, de a lányom végig sem hallgatott. A fiam szólt közbe: mama, már egyszer tönkretette Margitka életét, másodszor hagyja békiben. Ezt mondta nekem a fiam! Pedig a lányom maga teszi tönkre újra az életét, csak látná! Sürög-forog a két idegen körül. Nem tudja, melyiket kényeztesse jobban, az urát vagy a mostohafiát. És képzelje, az az idegen kölyök anyucikának hívja, és tegezi, ez a bolond meg öleli, csókolja. Nem is megyek hozzájuk, jöjjön a lányom, ha akar, de ha jön is, csak fél órára. Rideg, szótlan, alig várja, hogy mehessen. Na, visszakapja még az élettől meg a mostohafiától ezt!
– Két gyenge ember, a férjem meg a lányom, sose mertek ellentmondani, mindig hallgattak. A fiam, az olyan, mintha vasból lenne, olyan, mint én. De úgy látom, neki a szíve is vasból van. A nővérét védte mindig, meg az apjával pusmogtak, velem sokszor szembeszállt. Pedig, ha engedelmes lett volna mindvégig, mindenem ráhagyom. És amikor megnősült, csak azért se azt vette el, akit én mondtam neki. Nem bánom, édes fiam, de aztán ide nem hozod. Elmosolyodott, csak nem hiszi, mama, hogy idehoznám a feleségemet, magához? De úgy mondta ezt, mintha én talán... valami leprás lennék. Hát kérdem én, mit vétettem, hogy így büntet a sors? Hogy ilyen rossz gyerekeim vannak. Pénzt ugyan felajánlottak, de én persze nem fogadtam el tőlük. Hogyne! Majd, hogy ki legyek nekik szolgáltatva! Hallott már ilyet, hogy egy anyát ennyire ne szeressenek a gyerekei? Egy olyan anyát, aki egész életében csak értük gürcölt, aki mindent feláldozott értük, aki soha nem pihent, aki soha nem engedte el magát. Hát érti ezt?
*
Sajnos értem.
Ujlaki Ágnes