Olyan levél érkezett, amilyet a Kutyapostás a legjobban szeret

„A héten ért véget Linda kutyánk élete, 17 éves volt. 2000 februárjában összeharapdálva, soványan, tele sebekkel napokig kóborolt a környező utcákban a kétéves körüli vizsla.

A férjemet követte hazáig, és mivel volt egy öreg fiúkutyánk, próba-szerencse alapon behívtuk megetetni. Utána nyitva hagytuk a kaput, de ő döntött, és maradt! Lindának neveztük el, erre figyelt, bár nem valószínű, hogy ez volt a neve. Rögtön összebarátkoztak Mukikával, társra találtak egymásban.

Érdekes volt Lindának a múltjából hozott viselkedése. Kaját lopott az asztalról, de azért felugrált a heverőre, ahol kényelembe helyezte magát, beugrott a kocsiba, és várta, hogy induljunk. Az ajtó kilincsét ügyesen lenyomta, örökmozgó, kedves, barátságos, neveletlen kutyus volt.

Amikor Mukika meghalt, Linda egyedül maradt és unatkozott. Felásta a kertet, az elültetett virágot, a konyhakertet pillanatok alatt megszüntette. Tudta, hogy rosszat csinált, mert elbújt, és olyan bűnbánó képet vágott, hogy csak nevetni tudtunk a mérgelődés helyett.

Kiderült, hogy kitűnő mama vált volna belőle. Egy kiscica került a házhoz, és ez előhozta anyai ösztöneit. Nyalogatta, játszott vele, együtt aludtak. Engedéllyel bejártunk a fogyatékos gyerekek közé is. Fáradhatatlanul vitte vissza az eldobott labdát, simogatták, cibálták-húzták a farkát, de ő hagyta és boldog volt: igazi terápiás kutya lett.

Évek teltek el. Linda már fáradt, öreg kutya volt, 12 éves, többször kellett műteni, mert daganatok jöttek rá. Elhatároztuk, hogy hozunk mellé egy kiskutyát. Kormos, a labradornémet juhász keverék pár hetesen került hozzánk. Akkora volt, mint egy macska. Linda újra erőre kapott. Szinte kötelességének érezte, hogy játsszon a kicsivel, és mindenhová kövesse. Tanította is, például arra, hogy nem kell sírni, ha a gazdáék elmennek, mert ők mindig hazajönnek. Kormosnak kinyitotta az ajtót, ha az be akart jönni a lakásba, cserébe Kormos kihúzta neki a fiókot, amiben a jutalomfalatok vannak. Megtanulták azt is, hogyan kell közös erővel felkergetni Cicust a körtefára.

Elválaszthatatlanok voltak. De az idő eltelt. Linda fogyott, a hallása, látása megromlott, tájékozódni sem tudott, zsemleszínű szőre fehér lett. Húztuk, húztuk az időt, volt, hogy visszafordultunk az orvosi rendelőből, de az öregség nem gyógyítható…

A kertben temettük el, az orgonabokor mellé. Kormos azóta várja, az autót szagolja gyanúsan, de mivel nem látta a temetést, nem tudja, hol van a nevelőanyja.”

Köszönöm, hogy írt.