Tényleg elfelejtették a gyerekek a nagypapát? Valamit rosszul csinálunk?

Kedves Ágnes!
Szomorú esemény történt a családunkban. Csaknem egyévnyi betegeskedés után elvesztettük édesapámat, kisfiaimnak szeretett nagyapját. Még nem volt túl idős, világéletében sportos, játékos ember lévén nagyszerű játszótársnak bizonyult a fiúk számára. Nyaranként rengeteg mindent csináltak együtt: sport, horgászás, természetjárás. Megtanította őket olyasmire is, amit a mai gyerekek nemigen tudnak: készítettek krumplipuskát és sárkányt, játszottak kincskeresőt és indiánosdit. Különösen a nagyobbikkal értették egymást, de a kicsi is rajongott érte. Papa az utolsó időkben is igyekezett tartani magát, a nyár elején még horgászott a gyerekekkel. Aztán hirtelen rosszra fordultak a dolgok, és egy hét alatt elment.
Próbáltam felkészíteni 8 és 6 éves fiaimat a várható rossz hírre. Megmondtam nekik, hogy a Papa meg fog halni. A kicsi hirtelen foglalatoskodni kezdett valamivel. A nagyobbik zokogott, bebújtam mellé az ágyba, együtt sírtunk, a kicsi odabújt, az apjuk is odaült hozzánk, négyen együtt imádkoztunk. Másnap megmondtuk, hogy a Papa délelőtt meghalt. Bólogattak, aztán kiszaladtak játszani. Elég zavarodottnak látszottak, aztán mindketten nagyon rosszak voltak… Nem kérdeztek semmit, de láttuk rajtuk, hogy nemigen tudják feldolgozni a hírt. Akkor azt találtuk ki, hogy esténként, lefekvés után összebújva felidéztünk egy-egy történetet, ami a nagyapjukhoz fűződött. Akinek eszébe jutott valami, máris mondta és együtt megbeszéltük.
Az érzelmeseken meghatódtunk, a vicceseken nevettünk – érdekes módon mindez megnyugtatóan hatott mindnyájunkra. Megkérdeztük tőlük, akarnak-e a temetésre eljönni. Mindketten akartak. Ott és a gyászmisén is szinte felnőtt mód komolyan, fegyelmezetten viselkedtek.
Viszont azóta soha nem emlegetik a Papát, s ugyanolyan vidámak, mint azelőtt. Ha pityeregni látnak, úgy tesznek, mintha nem vennék észre. A kérdésem: máris elfelejtették? Valamit rosszul csináltunk?
Üdvözlettel: Réka

Kedves Réka!
A kisfiúk most találkoztak először a halállal, úgy, hogy közelről érintette őket. Ez nagy megrázkódtatás, a gyerekek önvédelmi ösztöne védekezik ellene, most egy darabig hárítanak. Szerintem önök mindent jól csináltak, nem estek abba a hibába, amibe sok felnőtt: nem titkolták a gyerekek előtt, hogy közel a vég, s szabad folyást engedtek a gyásznak is. Így kell továbbra is: legyen elöl a Papa képe, örököljenek a gyerekek tőle valami személyes apróságot, emlegessék sokat, főleg a jó és szép eseményeket. Ezek beépülnek a fiúk személyiségébe, s majdan a boldog gyermekkor emlékeivé válnak.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes