Nem szól, inkább csak motyog, hangja sírósan megrebben: – És mi lesz a zserbóval?!...

Ilonka néni a telefonhívás után egészen megszédült. Le kellett ülnie, próbált mélyeket lélegezni, még a keze is reszketett. Pedig nem kapott rossz hírt, csak a fia volt, és éppen azt mondta, nem holnap jön érte, hanem már ma. Valami fontos tárgyalása lesz, és át kellett szervezni a programjait. Ezt mondta. Ilonka néni értette is meg nem is. Persze, tudja ő, hogy manapság nem olyan könnyű az élet! A fiának fontos állása van, büszke is volt rá, hát nem csoda, ha nem tud elszabadulni pont akkor, amikor szeretné. Meg aztán azzal sincs baj, hogy egy nappal többet lesz náluk karácsonykor, olyan ritkán találkoznak. Marcikát mikor is látta? Nyár volt, egészen biztos, mert a gyerek segített neki sárgabarackot szedni a lekvárfőzéshez...

Ilonka néni nagy levegőt vesz, a szívére szorítja a kezét. Jaj, a lekvár! El ne felejtse, az a legfontosabb. A jó zserbót csak házi lekvárral lehet elkészíteni, fontos, hogy ne legyen túl édes, hanem inkább savanykás. Picit elmosolyodik, ezen a nyáron igazán jó lett a lekvár. Sokat sütött a nap, ízesre érett a barack. Jó lesz a zserbó is, gondolja, aztán áll is fel a karosszékből, annyi dolga van még, váratlanul jött ez a gyors indulás. Azt sem tudja hirtelen, hol áll a feje!

Összedörzsöli a kezeit, indul a kamrába. Nincs sok ideje, mindent össze kell szedni a sütéshez, ahogy az már csak karácsonykor lenni szokott. A fiáéknál szokta megsütni a zserbót. A menyének jó sütője van, a levegőt is pörgeti, ha kell, nem ég oda a sütemény alja. Legalább egy évben egyszer használja valaki – szokták mondogatni.

Persze korábban a bejglit is ő készítette, meg a diótortát, de a menye már évek óta nem engedi: Ugyan, anyuka – mondogatja –, ma már isteni kész bejgliket lehet venni. Na persze! Az a híres bejgli! – húzza el a száját Ilonka néni. A tésztája kemény és morzsálódik, a töltelék meg száraz, íztelen. Nem csoda, kispórolják belőle a diót, valami más magot tesznek helyette. Milyen más magot? – kérdezgeti a fia. Hát olyan olcsófélét! – feleli Ilonka néni. De azt bizony bárki láthatja, hogy ő nem sajnálja a süteménybe a diót. Miért is sajnálná! A családnak terem minden szem. Három öreg fája van, ősszel napokig szedegette a termést. Nem volt könnyű, jaj, de fájt a dereka! Alig tudott kiegyenesedni. Bezzeg, mikor az ura még élt, egyetlen szemet sem hagyott a földön! Nézd csak, Ilcsikém (mert így hívta), egyetlen diót sem találsz a fa alatt. Most, hogy olyan rövid ideig van világos, napközben órákig töröget, óvatosan bontogatja ki a héjból a szemeket, még a nagyítót is előveszi, nehogy úgy járjon, mint tavaly. A fia ráharapott valami héjdarabkára – pedig tényleg annyira gondosan pucolta –, majdnem kitört az a drága foga. Haragudott is érte nagyon!

Dörzsölgeti a kezét, tompán zsiborognak az ízületek, szedegeti össze az útravalót. A zserbóhoz mindent összekészített. A diót, a friss házi tojást, amit egy hete gyűjtöget. Az öblös vesszőkosárba rakosgatja a hozzávalókat. Lisztet nem viszek, morfondírozik, csak van a menyemnek egykilónyi. De aztán meggondolja magát. A menye igazán rendes, de hát már minden más náluk. Nem főz, nem süt, hozatják az ételt, kis műanyag rekeszekben rakosgatják a hűtőbe. Ez a legpraktikusabb – mondják –, ahonnan rendeljük, ott nagyon egészségesen állítják össze az ételeket, mindent pontosan kiszámolnak. A kalóriát, az összetevőket, az ásványi anyagokat, a vitaminokat. Mi soha nem nassolunk, tudatosan élünk. Mindenből épp annyit, amennyi kell.

Áll a kamrapolc előtt, mustrálja a kis dobozokat, zacskókat. Mi is kell még nekem? Hát persze, a vaj, veszi elő a kis ezüstpapíros csomagot. Elégedetten pakolja a kosárba, a legjobb minőség, ettől lesz finom, omlós a tészta. Ujjaiban érzi a vajas morzsalékot, ahogy készíti majd. Ötven éve süti a zserbót, mégis ideges minden alkalommal. Hogy jól sikerüljön. A nyújtás is nagyon fontos, szép vékony legyen, rá a krémes lekvár és a darált dió…

Aztán mintha áramütés érné, hirtelen megszédül. A kakaó! A holland kakaó, amit még ma akart megvenni a közértben. Mert csak az jó, a magyar a nyomába sem érhet, nem is barna az, inkább szürkés, mint a kőpor. A holland kakaópor az igazi, attól lesz olyan szép barna, fényes a zserbó teteje. Annak van igazi csokoládéíze.

Érzi, hogy sebesebben ver a pulzusa, megizzad. Nézi az órát, Jézusom, mindjárt itt a fia! De ha siet, még megjárhatja az utat. Kapja a kabátját, a sapkát majdnem elfelejti, fogja a szatyrot, a pénztárcát, a kaput be sem zárja a nagy kapkodásban. A lába erősebben zsiborog, szédül is, nyirkos a homloka. Jó húsz perc a bolt oda-vissza, de ha igyekszik, hamarabb megfordul.

A fia épp a falu határához ér, ő is nézi az óráját, reméli, az anyja már összekészülődött, sietnie kell visszafelé. A kapu nyitva, a házban senki. Leül a konyhában, a telefont babrálja. Jönnek a hírek a hóesésről, a síkos utakról. Várja az anyját, biztos átszaladt a szomszédba… Az asztalon az öblös vesszőkosár. Benne a szép, nagy szemű dió, az üveg lekvár, az ezüstpapírba csomagolt vaj. A férfi bosszúsan dobol az asztalon, és tanácstalanul bámulja a kosarat. Kordul a gyomra, összefut a nyál a szájában.

Először csak belenyal a lekvárba egy kiskanálnyit, aztán bele is meríti a nagykanalat. Hozzá a friss dió, belemarkol, úgy tömi a szájába. Foszlós, lyukacsos kalácsvégre keni az ezüstpapíros vajat.

– Jaj, fiam, már itt is vagy! – hallja az anyja izgatott hangját. – Nagyon siettem. Ugye, nem késel el?

A fiú nem szól, tele lekvárraldióval a szája, még az arca is barackosan ragacsos, csak rázza a fejét. Az anyja meg áll az ajtóban, nézi a kirabolt kosarat, a szétkent lekvárt, az elszóródott diógerezdeket, a vajas papírt. Nem is szól, inkább csak motyog, hangja sírósan megrebben:

– És mi lesz a zserbóval?!

– Milyen zserbóval, anyuka? – nyeldekel bűnbánó arccal a fia. – Én ahhoz hozzá sem nyúltam…