Dagadó keblek, karcsú derék, elaléló hölgyek tömkelege...

„Első fűzőm rózsaszín cérnabrokátból készült, olyan vaspáncéllal, azaz acélpántokkal bélelve, hogy Rozgonyi Cicelle is nyugodtan felvehette volna, mikor hadba követte hitvesét. Iszonyú büszke voltam erre az első fűzőmre. Este vettem fel először, egy rózsaszín princesse-ruha alá, mert éppen cirkuszba készültünk. Egyedül nem is tudtam bánni új kincsemmel. Becsengettem a szobalányt, aki hórukk kiáltásokkal húzta összébb és még összébb a zsinórt, húzta, húzta, amíg a derekam olyan lett, mint a mesebeli királykisasszonyé. A lélegzésről azonban ilyen körülmények között le kellett mondanom. A cirkuszt nemigen élveztem, keveset láttam belőle. Minden összefolyt szemeim előtt, valami földöntúli elefánttá, illetőleg valami óriási szürkeséggé. Mikor hazaértünk, elájultam. Szebben mondva aléltan estem össze.” Hatvany Lili bárónő emlékszik így élete első fűzőjére.

– A késő reneszánsz korban, a spanyol királyi udvarból indult hódító útjára a fűző. A katolikus egyház meglehetősen szigorú erkölcsöket diktált, a fűző pedig nemcsak szó szerint, hanem átvitt értelemben is a tartást, vagyis az erkölcsösséget és az önuralmat jelképezte – avat be a népszerű ruhadarab történetébe Szentesi Réka divattörténész. – A polgári etikett szerint még a XIX. században sem illett fűző nélkül megjelenni. Mivel akadályozta a szabad mozgást, azt üzente a világnak, hogy viselője nem szorul munkára, és biztosan nem is könnyelmű. Persze nem feltétlenül ez jut az eszünkbe, amikor alig fedett, dús keblű és darázsderekú nőket látunk korabeli képeken. Akkoriban a legtöbb nő jövője, megélhetése azon múlott, hogy kihez tud férjhez menni. Érthető, hogy az édesanyák és a nagymamák óriási gondot fordítottak lányaikra. A kor több orvosa is a szülőket okolta gyermekeik szenvedéséért, mert többnyire ők erőltették rájuk a fűzőt – mondja Szentesi Réka.

A századforduló neves idegorvosa, dr. Ferenczi Sándor a legnagyobb problémát abban látta, hogy a lányokat teljes tudatlanságban tartják a nemiséggel kapcsolatban, mégis „rendszeresen szoktatják szexuális bájaik lehető fitogtatására, sőt mesterségesen előtérbe való állítására”. Andrássy Katinka írta visszaemlékezésében, hogy édesanyja összevarrta a könyvek azon lapjait, ahol bármiféle utalás volt a szerelemre vagy a szexualitásra. Az olyan kifejezéseket, mint például „ágyas” vagy „fattyú”, a szigorú mama zárójelbe tette, hogy a nevelőnő tudja, amikor felolvas, ezeket a részeket ki kell hagynia.

Egyes vélemények a „karcsúzóként” is ismert alsóneműt a női alárendeltség szimbólumaként értelmezték, egy olyan kínzóeszközt láttak benne, amelybe a zsarnok patriarchális társadalom kényszerítette a hölgyeket. A vágyott „ideális” derékbőség 45 centiméter volt, a természetes és a fűzött derékbőség között pedig több mint 20 centi különbség is lehetett. Az orvosok sem hallgattak, korabeli írások több mint 40 olyan betegségről számolnak be, amelynek okozásával a fűzőt vádolták.

A források a gyomor, a máj, az epe, a belek, a húgyhólyag és nem utolsósorban a méh rendellenes működéséről számolnak be. A szakemberek a méhsüllyedés, az összeszűkült medencecsont, valamint a magzat veszélyeztetése ellen emelték fel a hangjukat. Eredménytelenül. A nők nem hallgattak az intő szavakra, csak a társadalmi változások hatására, tömeges munkába állásuk miatt mondtak le az egyik legvonzóbb ruhadarabról, a fűzőről.