Ide a habverőt!

Fontos, hogy önállósodjék a szentem, nem szabad a lelkesedését csírájában elfojtani, akkor se, ha dobálja a lábasokat. Ám mit szóljunk, ha a huszonéves fiúgyermek jelenik meg a konyhában. Forgatja a serpenyőt, séfkésével mérnöki pontossággal aprítja a hagymát, illatos indiai ételkülönlegességeket kotyvaszt, francia lepényeket gyúr. Ha csak teheti, főzős videókat néz, angolul böngészi a recepteket, precízen megtervezi a hússütés minden mozzanatát. Záporoznak a kritikai észrevételek, ha valamit csak lazán, háziasszonyi rutinból dobok össze. Elvégre Gordon Ramsay, az ő nagy példaképe restellné ezt így az asztalra tenni. Dúl nálunk a gasztronómiai forradalom, sőt: formálódik a „pokol konyhája”. Újabban vigyázok minden mozdulatomra, hogy a magasra tett lécet le ne verjem. Mikor nyitom a sütőt, úgy izgulok, mintha bármikor beállíthatna a Michelin-ellenőr. Meséli a fiú, hogy egyik csoporttársa már „kávéházi színvonalú” muffint süt, és ő sem szeretne lemaradni. Aki azt hinné, hogy szakácsiskolába iratkoztak be a fiatalok, téved. Komoly természettudományos tételekben kell elmélyülniük, hosszú és számomra érthetetlen egyenleteket biflázva.

Ám a tanulási szünethez a legjobb alibi a sütésfőzés, és a sikerélmény itt garantált. Mit mondjak? Már alig várom, hogy leteljen az egyetemi vizsgaidőszak. Ha minden konyhai munkát levesznek a vállamról, nekem nem jut kifogás. Muszáj letelepednem az íróasztalhoz, és az édes hab helyett verhetem tovább a billentyűket…