Levél egy mérges nagypapától

„Vidéken lakom, mindig volt kutyám. Most az unokák miatt nem tartok, a kutyagumi és a kutyaszőr miatt. Viszont a szomszédok »kárpótolnak«! Az ablakomtól hat méterre a szomszéd keverék kutyája a hajnali órákban panaszosan vonít télen-nyáron. Már az idegeinkre megy. Nekik is: azt mondják, nem tudnak vele mit kezdeni. Ráadásul ilyenkor bekapcsolódik a szembe szomszéd német juhásza, mellette három kuvasz és egy tacskó. Talán nekem kellene elköltöznöm?
Itt csak az út egyik oldalán van járda. Ha kimegyünk sétálni, kénytelenek vagyunk a forgalmas úttesten közlekedni, mert a kerítések, kapuk mellett embernyi kutyák fenyegetik az arra járót. Tessék elképzelni, amikor a 3-4 éves gyerek fejmagasságában, tőle 20-30 centire habzik a szája egy vicsorgó fenevadnak. Még egy felnőtt embernek is félelmetes, hát még egy kisgyerek mit érezhet?”

*

Egyre többször téma a kutyaugatás, s ahogy tapasztalom, nemcsak a Kutyapostában, hanem önkormányzatokban, társasházakban, rendőrségen, bíróságon. Merthogy négylábú barátainknak éppen ez a legújabb leckéje: ne ugass, maradj csöndben. (További leckék: ne rohangálj, ne támadj, és legfőként: ne harapj.) A baj ezekkel a tanulnivalókkal csupán csak az, hogy mióta az emberrel úgy százezer éve együtt él a kutya, pontosan azt vártuk tőle: ugass, támadj, harapj – ezért vagy. Csakhogy kilencvenkilencezer-kilencszáz év elteltével hirtelen megváltozott a kétlábú igénye, s az utolsó száz évben mindezen kutyatulajdonságokat immár károsnak tartja és tiltja.
A négylábú meg ott áll a jelentős génkészletével, amelynek minden egyes enzimje, fehérjéje és nukleinsava arra inti, hogy ugass, támadj, harapj, miközben ennek az ellenkezője lett a parancs. Nem könnyű tehát manapság kutyának (sem) lenni…
De, hogy válaszoljak levelére: abszolút nincs igaza szomszédjainak, amikor azt mondják, hogy nem tudnak mit kezdeni a kutyájukkal. Minden kutyahiba az ember hibája.
A fölösleges, állandó ugatásról igenis le lehet szoktatni a kutyát, csak éppen törődni kell vele, ami nem abból áll, hogy kicsapjuk a kertbe, s magára hagyjuk a postással, a kerítést ütögető gyerekekkel, s az egyéb „ellenségekkel”. Azt kell mondanom, a városokban, ahol a kutyák többsége lakásban él, ez a probléma már jelentősen csökkent, ott ugyanis sokkal korábban lezajlottak ezek a viták.
Sajnos mindez vidéken a legtöbb helyen még mindig nem téma, sőt némely porta tulajdonosa még büszke is kutyájára, hogy az milyen harciasan védi az otthonát. Tudom, ez most önt nem nyugtatja meg, de előbb-utóbb Mezőzomboron is beköszönt a nem őrjöngő, nem üvöltőkutyák kora.

Szücs Gábor