Gyakori eset ez: a fiatalok kihasználják a nagyszülők unokaimádatát

Kedves Ágnes!
Egy megfáradt nagymama önti ki a lelkét önnek, aki nem tudja, miképp mondja meg a családjának, hogy elég volt, nem bír már ennyit… Januárban töltöttem be a 73. évemet, tíz éve vagyok nyugdíjas. Férjemmel a fővárosban élünk, a régi családi otthonunkban. Még a nyugdíj előtt felújíttattuk. A régi gyerekszoba megmaradt, amit ma vendégszobának használunk. Ez utóbbinak köszönhetően óvodás unokánk gyakran alszik nálunk. Aranyos kislány, csak hát, ugye, az élénkségével nehéz már lépést tartanunk. Amikor nyugdíjba mentem, sokat foglalkoztam a fiam két kisfiával, akkor még mindent bírtam. A lányom második házasságában él, későn szült, úgyhogy most hatéves a kislánya. A lányom és a férje is elfoglalt üzletemberek. Szeretik a gyereküket, de kevés idejük jut rá. Amikor sokévi küzdelem után a lányom megszülte a kislányt, olyan boldog voltam, hogy minden segítséget felajánlottam. Örömmel el is fogadták. Brigike sokat volt nálunk, amikor pedig betöltötte a három évet, megegyeztünk, hogy a hozzánk közeli óvodába íratják. Azóta hetente legalább háromszor mi megyünk érte. Mostanában inkább csak én, mert a férjemnek nagyon fáj a lába. Aztán este 6–8 óra között viszik haza a szülők. Még ez is hagyján. De az utóbbi években az unokánk megkapja mindazokat a lehetőségeket, ami a lányomék szerint egy mai gyereknek jár: balett, angol, lovaglás, kézműveskedés, úszás. A lovaglás szombaton van, oda el tudja vinni az apja, de a többire én hordom. Végigülöm a folyosón az órát, néha egy tornapadon kuporogva. Rettenetesen elfáradok, mire este Brigikéért jönnek. S most zenetagozatos iskolába készül, ami szintén a közelünkben van, de már két villamosmegállót kell utaznunk. És persze a legtöbb különóráját meg akarják tartani… Nem tudom, hogyan mondjam meg a lányoméknak, hogy már alig bírom. Nem akarom megbántani őket, meg aztán bőkezűen támogatnak is minket, nagyon jó a kapcsolatunk.
Üdvözlettel: Edit

Kedves Edit!
Pedig meg kell mondania! Nem egyedi az esetük: gyakran látom, hogy a fiatalok kihasználják a nagyszülők unokaimádatát. Nem rosszból, hanem egyszerű figyelmetlenségből, némi önzésből. A nagyszülő meg jó képet vág hozzá, akkor is, ha sok rajta a teher. Kompromisszumot kellene kötni: továbbra is segítsenek, de vissza kell venni a mértékéből. Például vállaljanak heti két napot, nem többet. Ugyanis nem a nagyszülő dolga felnevelni az unokát. Mindezt meg lehet úgy fogalmazni, hogy ne legyen belőle sértődés, hivatkozzon az egészségi állapotára.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes