Sokat sírt, de nem szólt a felnőtteknek - Lányainak már mást tanácsol

Kedves Ágnes!
Együttérzéssel olvastam a kislány történetét, akit a neten alázott egyik osztálytársa. Azt kell mondjam, örüljenek a szülők, hogy a gyerek őszinte volt hozzájuk és elmondta, mi bántja. Mert sajnos, valami oknál fogva sok gyerek nem mondja el otthon, ha bántják, szégyen vagy félelem miatt. Én is ilyen buta voltam annak idején, sokáig titkoltam, hogy az iskolában folyton aláznak.
Harminc évvel ezelőtt persze még nem volt net, de szadista kölykök már akkor is akadtak. Az általános iskola negyedik osztályában kezdődött. Elég jól tanultam, négyes-ötös jegyeket kaptam. Sohasem voltam csillogó, gyors eszű típus, inkább meghúztam magam egy nagyhangú, domináns anya és egy csendes, félénk apa kései, egyetlen gyerekeként.
Súlyos gyomorfertőzést kaptam, és az a szégyen esett meg velem, hogy az osztályteremben tört rám a hasmenés. Még mielőtt eljutottam volna az ajtóig, megtörtént a baj.
A tudatom mára már elhomályosította a részleteket, de arra emlékszem, hogy óriási röhögés kísért a folyosóra. A tanítónő néhány perc múlva utánam jött, akkor már nagyon rosszul voltam, végül mentőt hívtak, egy hét kórház. A lényeg az, hogy a következő két évben a nevem mellől soha nem maradt el az állandó jelző. Mivel Piroska a nevem, ezért valaki jó ötletnek tartotta, hogy „szaros Piros”-nak nevezzen el. Az osztálytársaim közt volt egy kemény mag, négy-öt gyerek, ők kínoztak ezzel két éven át. Senki nem barátkozott velem, senki nem ült mellém. Sokat sírtam, de – mai eszemmel érthetetlen módon – nem szóltam sem a szüleimnek, sem a tanároknak. Nagyon szégyelltem magam és csak szenvedtem.
A dolognak úgy lett vége, hogy másik városba költöztünk és egy nagyon jó iskolába kerültem. Itt soha nem ért semmi bántás, s amikor megyei sakkversenyt nyertem, az osztály „rangsorában” jó helyre kerültem. Mégis évekbe tellett, mire kihevertem a korábbi rengeteg gúnyolódást, piszkálást. S még ma is álmodom néha a régi osztálytársaimról. A szüleim máig sem tudnak semmit erről az esetről. Pedig visszagondolva, erélyes anyukám biztosan megvédett volna valahogyan!
A lányaimnak tanmeseként elmondtam a történetet. Igyekeztem velük azt is megértetni, hogy soha ne titkoljanak el semmi bántást, mert én és az apjuk minden körülmények között megvédjük őket, bármilyen rossz helyzetbe is kerülnének. Úgy látom, megértették.
Üdvözlettel: Piroska

Kedves Piroska!
Köszönöm, hogy megosztotta velünk fájdalmas emlékét. Nincs is mit hozzátennem, meg kell szívlelnünk a tanulságot.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes