Gyékényből font élet - Több százan voltak, Elvira néni kitart

BŐSÁRKÁNYON ki ne ismerné Kollár Jenőné gyékénytárgyait? Pár évtizede még több mint négyszázan űzték itt a gyékényfonás mesterségét, de az olcsó dömpingáru hamar lesöpörte az igényes kézműves termékeket a piacról. Az idős asszony azonban kitart, még az aratást is maga végzi, ahogyan ősei tették.

Család-otthonBiczó Henriett2016. 05. 05. csütörtök2016. 05. 05.
Gyékényből font élet - Több százan voltak, Elvira néni kitart

– Te vagy talán az utolsó a faluban, aki űzöd ezt a mesterséget. Miért nem szerzed meg A Népművészet Mestere címet? – kérdik tőle egyre többször az ismerősei, ő meg így válaszol: – Minek a papír? Sokkal fontosabb, hogy az emberek hatvan éve szeretik a munkáimat.

Elvira néninek a vérében van a gyékényezés, az apjától tanulta a hat testvérével együtt. A Győr-Moson-Sopron megyei Bősárkányon, ahol 1939-ben világra jött, már az 1800- as évek elején készítettek szatyrokat gyékényből. Egy Szeged melletti településről, Tápéról hozta az ötletet a helyi iskolamester – ráfért a szegény falura, hogy kicsit összeszedje magát. A kenyéradó gabonát rendszerint elvitte a víz, de a Hanság vizenyős helyein ringott a sok gyékény, szinte kínálta magát. A bősárkányiaknak megtetszett az ipar, jó kereseti lehetőséget láttak benne. Olyannyira belelendültek a mesterségbe, hogy az 1896-os Millenniumi Országos Kiállításon első helyezést értek el a kosaraikkal. A lendület később sem lankadt, az 1950-es években nyugatnémet, francia, holland, svájci, görög és kanadai megrendelésre dolgoztak, de üzleti kapcsolatban álltak Olaszországgal, Angliával és az USA-val is.

– A gyerekeket is bevonták a munkába, 12 évesen már mi készítettük a kosarak oldalát. Alig 15 évesen az aratásban is részt vettünk. Anginból készült harisnyát húztunk a lábunkra, hogy a piócák ne csípjenek össze bennünket. Egész augusztusban tartott az aratás, a víz fenekén sarlóval kell elvágni a növény szárát. Napi 150 csomó volt egy ember teljesítménye, egy csomó átmérője 40 centiméter. Amikor már sok gyékény összegyűlt a parton, több száz méterre kellett elhúzni a csomókat. Vizesen igencsak súlyosak. Két hétig van elterítve a növény, majd egy hónapig szárad. Ma már kicsit kevesebb a napi mennyiségem, de ugyanúgy mellig érő vízben, kézzel aratok. Annyi a különbség, hogy már gumiruhában megyek a vízbe, igaz, ha a lányom besegít, inkább odaadom neki. Az aratás a legnehezebb munka – meséli Elvira néni a szobájában, miközben úgy jár a keze, mint a motolla. Kosár készül, megrendelésben most sincs hiány. Színes rafiával, kukoricahánccsal lehet díszíteni, egyedi mintát szőni bele. – A téeszben dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Mellette fontam a gyékényt, amikor sokan csináltuk, nagyon jó volt a hangulat. Háziipari szövetkezet is működött a faluban, egy időben négyszáz tagot számlált. Virágzott az ipar, aztán betört a sok olcsó dömpingáru, ezzel már nem tudtuk fölvenni a versenyt.

Három óra alatt készül el egy kosár, a megszáradt anyagot forró vízzel kell meglocsolni, hogy hajlítható legyen. Elvira néni az ország minden pontjáról kap megrendeléseket, s egy bécsi grófnő is a vevői közé tartozik. Bármit elkészít, fantáziájának nincs határa: kaspót, vázát, papucsot, tálcát, retikült, no és természetesen bevásárlókosarakat. Jó teherbírásúak, sörben mérik a kapacitásukat: tizenkét teli üveget bír el egy kosár. Mostanában igen népszerűek gyékényből készült kaptártakarói, nem győzi teljesíteni a méhészek megrendeléseit. A polgármesteri hivatalban Elvira néni gyékényből készült magyar címere látható, és számos kiállításon szerepeltek már a munkái.

Számára a gyékényfonás maga az élet, főleg, mióta megözvegyült. Még szerencse, hogy nincs egyedül: pár háznyira lakik tőle a lánya a családjával, és a fia is a faluban maradt. Azt mondja, szívesen átadná a tudását bárkinek. – Néha jönnek érdeklődők, de érezni rajtuk, hogy csak a pillanatnyi fellángolás hozta ide őket – sóhajt a 77 éves asszony. – Pedig szerelem nélkül ezt nem lehet csinálni…

Ezek is érdekelhetnek