'Csitítani kell, mert morog, hörög, és kicsit sikoltozik is...'

Nos, az ilyesfajta gondokon segít a kutyaszitter. A honlapon jelentkezhetnek a szittert igénylők és a szitternek jelentkezők, akik kölcsönösen felveszik egymással a kapcsolatot, igyekeznek minél részletesebben tájékoztatni egymást körülményeikről, majd sorra kerül a találkozás, az ismerkedés, aminek a végén a gazdi nyugodt szívvel utazik el egy kis kikapcsolódásra.

Nem könnyű átadni a gazdi és kutyája együttélésének minden apró mozzanatát egy idegennek. Hogy ez mennyire így van, engedtessék meg, hogy idézzek abból a levélből, amit anno annak a kedves, fiatal házaspárnak írtam, akik nyaraláskor hozzánk költöztek, hogy vigyázzanak Artúr kutyánkra. (A többoldalas dokumentumot hely hiányában nem tudom közölni…)

„Amikor elmegyünk, Artúr nagyon szomorú lesz, valószínűleg nem is eszik. Ettől nem kell azonnal kétségbe esni, elég lesz csak valamivel később. A szokásos napi (egyszerűsített) menetrend a következő.

Velünk alszik a lenti hálóban, az ágy lábánál. (Hogy most arra ne térjek ki, hogy újabban a nejem már fölszoktatta az ágyba is…) Tehát őméltósága úgy reggel hat, fél hét tájban kezd el mocorogni, amíg nem csörög az óra – ami egyébként fél hétkor csörög –, addig általában nyugton van. Akkor viszont odaront az én oldalamra, és akkor erőteljesen le kell simogatni, dögönyözni: orrot, mellkast, hátat, s közben csitítani, mert morog, hörög, és kicsit sikoltozik is. Majd ruganyos léptekkel ki az ágyból, s felügetünk az emeleti fürdőszobába. Artúr velünk tart. A fürdőszobából csak úgy szeret lejönni, ha a lépcsőn lefelé végig vakargatjuk a hátát. (A többi lépcsőn erre nincs szükség, egyelőre. De ezen a szakaszon szigorúan veszi a dolgot.)

Na, akkor indulunk sétálni. A bejárati ajtó előtt folyamatosan visítozik, mi meg folyamatosan letoljuk, ilyesféleképpen: „Artúr, hallgass már, jó fiú így nem viselkedik” stb. Majd kirohan a házból, le a kapuig. Ott is ordibál, ekkor kinyitjuk a kaput. Fontos: a kapunyitás előtt meg kell győződnünk, hogy nem megy-e éppen ott egy ámokfutó autós, Artúr ugyanis általában úgy ront ki, mint egy őrült. Tehát hallgatózunk, netán kikukucskálunk, s csak azután mehet a nyavalyás.”

Hát így, valahogy. És ekkor még csak reggel fél hét van, képzelhetik, milyen hosszú a levél, mire eljutunk a lefekvésig… Lehet, hogy nem vagyok egészen normális?