Beszélő kutyákról, és a gazdi hangját megismerő macskákról

„Hét évvel ezelőtt, egy reggel a férjem kinézett a fürdőszoba ablakán, s a ház előtt, a lépcsőn egy fekete gombolyagot pillantott meg. Jobban megnézte, hát egy picike kutyakölyök volt a gombolyag, akit valaki bedobhatott hozzánk, mert a kerítés annyira zárt, hogy azon átbújni nem tudott volna. Mivel mindketten szeretjük az állatokat (mindenfélét), meg sem fordult a fejünkben, hogy kidobjuk a kis ártatlant. A férjem Gubancnak nevezte el, s ahogy nőtt, lett belőle egy imádni való, nagytestű, lompos farkú kutyus, akit mindenki szeret. Kész úriember, szoktam neki mondani: fekete öltönyöd van, s hozzá fehér nyakkendőd. Ő is mindenkivel jóban van, míg élt Cilike cicánk, neki is a legjobb barátja volt, édesen összedugták a fejüket, öröm volt látni.
No, ezzel a mi imádni való kutyusunkkal történt tavaly nyáron, mikor rettentő hőség volt, hogy bement hűsölni a tyúkólba. Hátát nekivetette a falnak, a bozontos farkát pedig keresztbe fektette a küszöbön. Arra lettem figyelmes, hogy a két tojó gyöngytyúk fülsiketítő hangon rikácsol. Be akartak menni tojni, de mivel félősek, a kutya farkán nem mertek átugrani, s a rikácsolással akarták Gubancot távozásra bírni.
Ő azonban mintha élvezte volna a helyzetet, eszébe se jutott távozni. Odamentem, s megkértem: legyél szíves kijönni, drágám, mire azonnal felállt, s szinte nevetve rám nézett azzal a gyönyörű, barna szemével. Megkérdeztem tőle: arany Gubanc, most jól kitoltál a gyöngyikkel, igaz? Mire azt válaszolta: ühüm! Pont úgy, mint amikor az ember csukott szájjal azt mondja: ühüm. Tehát a mi kutyusunk beszélni is tud…”

*

Remek történet, köszönet érte! A „beszélő” kutyákról már többször is írtam – van közöttük olyan, aki kifejezetten érthetően mond ki tucatnyi szót is –, ilyenkor mindig eszembe jut Simon kutyám, aki tökéletesen artikulálta, hogy mama. (Hangfelvétellel tudom bizonyítani!) A baj csak az, hogy én a papát tanítottam neki… Befejezésül egy újabb okosság, ami akár a brit tudósoktól is származhatna – ajánlanám: a macskatulajdonosok itt hagyják abba az olvasást. Tehát a Tokiói Egyetem tudósai bebizonyították, hogy a macskák mégiscsak képesek felismerni a gazdájukat csupán a hangjuk alapján, csak éppen gyakran figyelmen kívül hagyják azt. Mondhatjuk, hiába beszélnek hozzájuk, a fülük botját sem mozdítják. Mint macskatulajdonos, én meg azt bizonyíthatom, hogy amikor kajálni hívom őket, akkor azonnal értik a szavaimat. Ha nagy néha egy-két napra elutazunk, akkor Laci szomszéd ad nekik enni, s milyen érdekes: ilyenkor az ő szavát is prímán megértik. Ajánlom tehát a tokiói okoskák figyelmébe ezt a tapasztalatot is…