Eszükbe ne jusson lemondani a haszonélvezeti jogról!

Kedves Ágnes!
Negyvenen túl kerültünk össze a férjemmel, mindketten második házasságunkat éljük. Pedagógusok vagyunk, egy középiskolában tanítottunk, most már sok éve nyugdíjban. Hatalmas boldogságként éltük meg a fiunk születését! Zolit cserfes, aranyos kis kölyökként mindenki imádta, mi meg el sem mertük hinni, hogy ez a csoda megadatott. Én, három vetéléssel a hátam mögött, férjem több súlyos betegséggel küzdve csak a fiunkért éltünk. Mindent megkapott, ami tellett két tanári fizetésből: nyelvtanulást, zongoraórát, később külföldi kirándulásokat. A tizennyolcadik születésnapjára összespóroltunk neki egy kis autót is.
Annyira szerettük és féltettük, csak a kedvét kerestük. Ma már tudom, ez hiba volt. Bár sikeres üzletember lett, és úgy látjuk, házasságában is boldog, de a hozzánk való viszonya elkeserítő. Elvett egy nála évekkel idősebb nőt, akkor már kamasz gyerekkel, és mi szeretettel befogadtuk őket a családba. De a felesége nagyon elfordította tőlünk a fiunkat.
Egy héten egyszer sietősen felhív, úgy havonta egyszer beugrik félórára. Akkor sem kérdezi meg, ne hozzon-e valamit a boltból, a 82 éves apja cipel fel mindent a második emeletre, nekem gerincsérvem van. A hatéves kislányunokánkat egy évben, ha háromszor látjuk: karácsony, húsvét, születésnap. Akkor megrendelik az ajándékokat, azokat odaszállíthatjuk, kapunk kávét, süteményt, aztán Zoli elkezdi az óráját nézegetni… Hűvös, gúnyos hangon beszél velünk, semmi szeretetet nem kapunk tőle, tőlük.
Egy élet munkájával megtakarított ötmillió forintunkat három évvel ezelőtt kölcsönkérte, aztán mindig halogatta a megadását, míg most, néhány hete kijelentette, sajnos nem tudja megadni, rosszul áll. De azért a Kanári-szigetekre mennek nyaralni…
Mostanában mindig előhozza telefonon meg személyesen is: írassuk rá a kétszobás lakásunkat. Szeretnénk a kedvébe járni, megtennénk, de a haszonélvezeti jogot kikötnénk. Erre halálosan megsértődött, hogy mi ez a bizalmatlanság?!
Üdvözlettel: Zsófia

Kedves Zsófia!
Szomorú történet ez. Ne hibáztassa magát utólag, mert ezzel csak mentségeket keres a fiának. Van, akit szeretnek, kényeztetnek, mégis rendes ember lesz. Más pedig nem.
Nem érdemelték meg, hogy ilyen időskor jusson önöknek. Levelében arról is ír, nem akarják felbőszíteni a fiukat, mert akkor még ennyit sem láthatják az unokájukat. Nehéz így tanácsot adni, de egyet azért feltétlenül: a haszonélvezeti jogról semmiképpen se mondjanak le! Ennyi egészséges önvédelem kell, és ha másképpen nem megy, fogják a baráti ügyvédre, hogy ő másképpen „nem hajlandó” elkészíteni a szerződést.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes