Randevú a város szélén

Történetünk és randevúnk helyszíne is rendhagyó: egy kutyamenhely a város határában. Találkozhattunk volna a munkahelyén, az idősek klubjában is, ahol udvari munkásként keresi a kenyerét. A szabadidejében pedig jótékonykodik.

De nem csak ő! A klub idős tagjaitól sem áll ez távol: nemrég például két mázsa csirke fejet-lábat vettek közösen, hogy ne éhezzenek a kisvárdai kutyamenhely lakói. Ezt talicskázta éppen az autójától a telepre Paróczai Róbert, mikor megérkeztünk. Háromszázötven kutya pokoli zajra képes, ezért egy csendes sarkot keresünk, de hosszú percekbe telik, míg odaérünk, mert beszélgetőtársunk majd’ minden ketrec előtt megáll, és barackot nyom a simogatásért tülekedő kutyák fejére.

– Sokan hiszik a városban, hogy gazdag vagyok, és én nem is tiltakozom. Mert ha a pénzben nem is dúskálok, annyira szegény mégsem vagyok, hogy ne jusson egy kis simogatás ezeknek a szegény lelkeknek – mondja egy nagy fa árnyékában letáborozva. Aztán arról beszél, hogyan jutott egyáltalán eszébe ilyen jövedelem mellett a jótékonykodás.

Mint meséli, korábban betegként, asztmával küszködő fiatalként is gyakran megfordult a rétközi kórházban, és látta, elfér a segítség.

Leginkább a gyermekosztályon, ahol a szokottnál is gyakrabban kell cserélni a fogyóeszközöket

A gyermekosztály főorvosa is meglepődött, mikor előállt az ötletével. A derék doktor ugyanis azt hitte, ő is a panaszait akarja előadni, amikor személyes találkozót kért tőle.

– Megkérdeztem, mire volna szükség? – folytatja az édesanyjával élő elvált férfi. – Arra gondoltam, biztosan valami drága műszert kérnek, de kiderült, hogy inkább a kiegészítőkből nagy a hiány. Például párnákból, takarókból, törhetetlen tányérokból vagy inhalálókészülékekből. Az egyik pont a jelentkezésemkor romlott el. Nyomban eszembe jutott a korábbi asztmám, és az is, hogy milyen nagy segítséget jelent a lélegzésben az olyan egyszerű eszköz is, mint az asztmapipa. Összeállítottam hát egy listát, és nekifeküdtem a számítógépemnek. Persze egyszerűbb lett volna, ha bemegyek az első egészségügyi szakboltba és megveszem a kigondolt dolgokat, de akkor a félmilliómnak a harminc százalékát elviszik a kereskedők. Ha viszont az interneten vásárolok, megmarad a pénzem. Pláne, ha még akciós termékekre is bukkanok! Így vásároltam például két inhalálókészüléket százhúszezer forint helyett hatvanezerért. Igaz, vettem egy drágábbat is, az egymaga kétszázötvenezer volt, de megérte, nagyon dicsérik az ápolónők és a kis betegek. Beszereztem egy olajradiátort, amivel az újszülöttek szobájában rá lehet segíteni a fűtésre. A legnagyobb sikere talán mégis a törhetetlen tányéroknak van, azokkal nyugodtan püfölhetik az asztalt a kicsik.

Nos, mielőtt átadta volna, a biztonság kedvéért kipróbálta őket. Teljes erőből egyenként vágta a földhöz mindet – épségben megúszták.

A minap egyébként majdnem megismételte a próbát, csak most már az édesanyja porcelántányérjaival. Mert megállította az egyik ismerőse az utcán, és barátságosan megveregette a vállát: „Hallom, Robikám, milyen rendes veled a kórház. Kaptál tőlük ötszázezer forintot!”

Aztán mégiscsak elmaradt a tányértörés, s már újabb segélyakción töri a fejét. De a részletekről még hallgat, hadd legyen meglepetés.