Micsoda történet: A hűséges állat megpróbálta figyelmeztetni gazdáját, ezért életével fizetett...

Az első történet egy tragédiába torkollott hűségről szól. A városka jómódú hentese a vásárba készült, hogy ökröt vegyen. Indulás előtt pitykés bőrdolmányba öltözött, s jól megtömött pénzeszacskóját a nyeregkápához erősítette, hiszen hosszú út vezetett egy elhagyott erdőn keresztül. Azért biztos, ami biztos, a pisztolyát meg a dolmányába dugta. Útnak indult, de egyszer csak megjelent mögötte hűséges kutyája, Betyár.

A hentes nem bánta, hogy vele tart, egészen addig, míg egy kanyarulatban Betyár a lova elé ugrott és iszonyú dühös csaholásba nem kezdett, szinte megbokrosítva a lovat. A hentes rákiabált: „Takarodj!”, de Betyár nem tágított, csak csaholt és nem engedte tovább a lovat és lovasát. A gazda erre elővette a pisztolyát, a kutya felé lőtt, mire a nagy szelindek eloldalgott, az út szabaddá vált.

Amikor a mészáros a vásárba ért, sehol nem találta a nyeregkápába rejtett pénzt. Szörnyű gyanúja támadt, fölpattan a lovára és vágtatott visszafelé az úton. Az erdei kanyarba érve megállította a lovát, mert ott feküdt Betyár, az oldalából még szivárgott a vér. A gazda lehajolt, odébb fordította a kutya tetemét – az olvasó kitalálta már: a halott Betyár még holtában is őrizte a leesett pénzeszacskót. A hűséges állat megpróbálta figyelmeztetni gazdáját, hogy elvesztette az erszényét, ám hiába, s ezért az életével fizetett.

A másik történet tulajdonképpen egy olvasói kérdésben, illetve az arra adott válaszban rejlik. Egy falusi olvasó írta az akkori Kutyapostásnak, hogy nem érti, mi van a kutyájával. Ugyanis most már napok óta nem eszik, pedig ő, mint mindig, idejében elé teszi az ebédjét, a vízbe áztatott darált korpát. Elődöm, ekkora butaságot olvasva, remélem, éppúgy elájult, mint jómagam, de ezt persze nem írta meg, hanem elmagyarázta a kedves levélírónak, hogy a kutya alapvetően húsevő, ez lenne fő tápláléka. Persze megeszi a házi kosztot is, de azért mindennek van határa. Olyat adjon neki, amit a levélíró is megenne – szólt a végső tanács.

Csak bízni tudok abban, hogy ilyesmi ma már nem fordulhat elő. Normális ember nem lő a kutyájára, mert az láthatóan figyelmeztetni akarja valamire – s nem csak azért nem lő, mert nincs fegyvere! –, és minden olvasó tudja már, hogy mi a különbség a röfögő koca és egy kutya ebédje között. Legalábbis remélem, hogy így van…