Dulai Sándor: Negyven év mögöttünk

Ezerkilencszázhetvenhat júniusa volt, de József Attila versét azóta sem halványította el bennem az idő: ballagva a negyvenéves évfolyam-találkozónkra, az egyetemi parkban ezt mormolgatom.

Visszanézve gyorsan elszállt ez a négy évtized.

A többségnek nem volt könnyű: szocialista agrárszakembernek képeztek bennünket – én aztán újságíró lettem – , de tizenöt év sem telt el, s nagyot fordult a világ, a szocializmusból lett valami egész más. A téeszek felbomlottak, átalakultak, s „lezöldbárózva” kinek-kinek meg kellett találni újra a maga útját. A 188 fős évfolyam nagy része immár nyugdíjas, és 29-en már nem lehetnek itt: értük a II-es előadóteremben – ahol annyi órát töltöttünk együtt – most egy-egy gyertya ég.

Több mint százan együtt voltunk katonák is, előfelvételisként, Kiskőrösön. Mi tudjuk, ki volt Bimbó alezredes, Nagy István őrnagy, Oláh főtörzsőrmester (Mami). Tizenegy hónap szolgálat után kezdhettük az egyetemet, a seregben kialakult barátságokkal és ellenszenvekkel. Jöttek hozzánk csaknem harmincan, akik nem voltak katonák vagy félévet ismételtek, és ötven lány meg hat külföldi hallgató (köztük egy lány, a vietnami Tran Thi Thanh Xuan).

Az évfolyamban új kapcsolatok jöttek létre, szerelmek szövődtek, ezek nagy részéből – zömmel a végzés után – házasság köttetett. Megdöbbenésünkre 10-15 év múlva álompárok váltak el, de az évfolyam-házasságok többsége kiállta az idő próbáját.

Az ötödévnek pedig volt egy olyan eseménye, amely mindannyiunkat megrázott: Xuant – fél évvel a diplomája megszerzése előtt – elvitték tőlünk, vissza, Észak-Vietnamba. Azzal vádolták, hogy teherbe esett egy évfolyamtársunktól – amit mindketten tagadtak –, s bár össze akartak házasodni, erről szó sem lehetett. Nem hatott a kérő szó, sem az évfolyam petíciója a nagykövetségen: Xuannak menni kellett, azóta sem látta senki. S ami talán még fájóbb, a részletekről és a „hangulatunkról” most egy III/III-as jelentésből olvashatunk – az évfolyamban tehát akadt, aki ügynök volt. Nem ismertünk jól mindenkit – erre gondolok, amikor egyik tanárunk (a népi írók és mozgalmuk kutatója) megemlíti: valaki jelentett róla is.

Hallgatjuk egymás beszámolóit: ahány élet, annyi sors. Negyven év remeg a levegőben, örömök és keserűségek. Vannak, akik sokkal többre vitték, mint ahogy gondoltuk volna, s olyanok is, akiknek valahol – többnyire önhibájukon kívül – megfeneklett az életük. De hogy mi a több és mi a kevesebb, azt nem is olyan könnyű eldönteni: magas pozíció, szakmai rang, vagy „csak” szerénység, becsület, küzdelem, szeretet?

Meghatottan nézem a nagycsaládosokat, köztük az ötgyermekes Dizseri Andrist és a hatgyermekes Csikós Erzsit – a férje állami gazdasági igazgató volt –, akinek augusztusban érkezik a nyolcadik unokája. Mert túl a pontos, szép munka hitén mégiscsak negyven év van mögöttünk, s egyre többünknek gyújtják majd meg a gyertyát. De utódainkban talán tovább élhetünk…