Lengyel Gabriella: Diákmunka, de komolyan

– Nektek is jó, ha nem benneteket nyúzlak a zsebpénzzel – fejtegette komolyan, mint aki pontosan tudja, hogyan kell jól nevelni a szüleit. Már-már könny szökött a szemünkbe, lám, az olykor lehetetlen kamasz micsoda tudatos felnőtté kezd válni – veregettük vállon magunkat.

Két hetet csúszott a kezdés, mindennap forintra kiszámolta a veszteségét. Feszített tempót írt elő magának, mert ugye, a célösszeg a telefon ára, ami nem kevés.

Aztán eljött az első munkanap. Hullafáradtan ért haza, hatalmas kamasz egója kicsit megnyirbálódott a rengeteg új feladat közötti lavírozásban. Az első háromezer forintért rendesen megdolgozott. Három nap múlva már fájt a háta, de nem panaszkodott. A Balaton partjáról hívtuk pénteken, hogy ugorjon fel a vonatra, látogasson meg bennünket hétvégén. – Én lennék a legboldogabb, ha süttetném a hasam. De nem érek rá úgy, mint ti. Nekem dolgoznom kell – mondta emelt hangon, rövidre zárva a beszélgetést. Az apja kínjában hahotázott: – Na, tessék, Sztahanov elvtárs legjobb tanítványa, már ha tudná, ki volt a mester. De hát az úgyse a hamburgerüzletágban szerzett hírnevet...