Zsebszörnyek nyomában

Apró japán szörnyecskék, kedves vagy éppen ellenséges teremtmények: a mai húszas-kora harmincas generáció még jól emlékszik a Pokémonok világára. Maga az elnevezés az angol pocket monster (zsebszörny) szavakból ered, ezek az apró lények pedig a japán Tacsiri Szatosi képzeletének szüleményei. A videojáték-fejlesztő még a kilencvenes években aratott sikert játékával: világszerte tömegek rajongtak a különleges képességekkel megáldott lényekért. Magyarországon sem volt ez másképp: a pokémonos rajzfilmsorozatra még az is emlékszik, aki soha nem nézte. Az akkori gyerekek mostanra felnőttek, s többnyire az ő körükben népszerű a nosztalgiát ébresztő játék. A videojátékról az okostelefonokra – és ezzel szó szerint a kezünkbe – költöző lényeket most bárki begyűjtheti.

A Pokémonok népszerűsége megosztja a világot. Vannak, akik szerint kifejezetten hasznos a játék, hiszen végre kimozdítja a kamaszokat a képernyő elől, a szobából, hiszen a mindenfelé kószáló Pokémonok keresése sok időt és hosszú sétákat igényel. Persze a lustábbakra máris lecsaptak a leleményes taxisok: mind több helyen (nálunk is) lehet kifejezetten Pokémon- vadász autókat rendelni. Előnye, hogy kevésbé balesetveszélyes, hiszen utasként rójuk az utcákat és nem a volán mögül kajtatjuk a szörnyecskéket.

Apropó, baleset: ahogyan a szelfik császárait is egyre-másra érik olykor halálos balesetek, úgy a telefonjukba temetkező Pokémon Go-híveket is gyakorta kíséri a balszerencse. Egy londoni fiút bicikli csapott el a játék közben, más tinédzsereket pedig elhagyatott alagútrendszerből kellett kimenteni, mert nem néztek a lábuk elé… Nem csatlakozott a rajongók táborához a PETA állatvédő szervezet sem: a minap közleményt adtak ki, miszerint a virtuális szörnyecskék befogása nem sokban különbözik a vadállatok kínzásától, és ha a Pokémonjainkat küldjük harcba, az nem áll messze a kakas- vagy kutyaviadalok brutalitásától.

Mások – például az összeesküvéselméletek hívei – szerint ez a játék az amerikai kémszolgálat, a CIA titkos fegyvere: a játékosok adatait gyűjtve újabb és újabb embereket tudnak megfigyelni. Mint a legtöbb hasonló videojáték esetében, a szülők egyre nagyobb csoportja aggódik a gyerekeikért. Deliága Éva gyermekpszichológus a blogjában így fogalmaz:

„Pszichológiai szempontból a veszélyét abban látom, amikor a prioritási sorrend elejére kerül. Ha a gyerek kiszakad az életéből és ideje túlnyomó részében Pokémon Góval játszik, ha elveszíti az érdeklődését korábban számára fontos dolgok iránt, ha a való világ veszélyeit nem ismeri fel játék közben, ha a játékba való túlzott bevonódása miatt elveszíti emberi kapcsolatait.” Ugyanakkor megjegyzi: talán még sincs olyan nagy ok az aggodalomra, hiszen minden csoda három napig tart. Emlékszünk még a kilencvenes évek Tamagochiőrületére?

És ismerünk olyat, akinek még mindig „életben” van a kis lénye?

VADÁSZAT AZ UTCÁN.
A játék lényege a virtuális és a valóságos világ vegyítése: az applikációt letöltve az úgynevezett kiterjesztett valóságban vadászhatunk a fejlesztők által mindenfelé „eldugott” szörnyecskékre. Telefonunk kamerájának segítségével az utcákon, tereken sétálva látjuk valós tartózkodási helyünket, környezetünket, azonban ha jó helyen keresgélünk, Pokémonokat is találhatunk. Ezeket kell begyűjtenünk, fejleszthetjük a zsebszörnyetegek tulajdonságait, melyek végül a virtuális arénában küzdhetnek meg játékostársaink Pokémonjaival. Mivel nagyon sok gyerek használja a Pokémon Gót, a figurák nem ijesztőek, illetve a harcok során nem halnak meg, mindössze megsebesülnek, s rövid időn belül meggyógyulnak.