'Azért az már valami, ha az első szerelmünk ilyen lelkes'

Kedves Ágnes!
Körülbelül másfél évvel ezelőtt írtam önnek levelet, amelyben elmeséltem az idők homályából felbukkant diákszerelmem történetét. Megírtam, hogy a hatvanas évek végén Berlinben jártam középiskolába, szüleim ott dolgoztak külszolgálatban. Nagy, tiszta diákszerelmet éltem át Dieterrel, a nálam két évvel idősebb német fiúval.
Amikor szüleimmel haza kellett jönnünk, nagyon nehéz volt az elválás. De megfogadtuk, hogy levelezünk, majd ő megpróbál magyar egyetemre bejutni. Vártam a leveleit, de csak nem jöttek. Sokat sírtam, anyám vigasztalt, mondván, az ilyen fiatal srácok nem állhatatosak. Aztán túltettem magam rajta, később férjhez mentem, gyerekeket szültem. Pár éve meghalt a férjem, majd anyám is. Tavaly anyám holmiját rendezgettem, amikor egy cipősdobozban megtaláltam az én német szerelmem leveleit, amelyekben kérdezgeti, miért nem válaszolok. Kiderült, hogy az anyám eldugta a leveleket, mert nem akarta, hogy ez a kapcsolat folytatódjon. Közben álságosan vigasztalt, amiért nem ír a fiú…
Csaknem ötven év múltán nagyon fájt olvasni, ahogy a fiú minden sorából árad a szerelem. Gyerekeim rábeszéltek, keressem meg a közösségi hálón és utólag adjak neki magyarázatot. Ekkor kérdeztem meg önt is, aki – bár kifejezte a kétségeit is – szintén biztatott. Hát, megtettem.
Kimondhatatlan volt az öröme. Ma már többunokás orvos Berlinben, de azt mondja, soha nem felejtett el. Láttam a fényképét is: ősz a haja, de még mindig nagyon kék a szeme… Hamarosan telefonon is felvettük a kapcsolatot, sokat és hosszan beszélgetünk.
Sorra vettük az emlékeinket, a barátokat, a sulit, a tanárokat, kivel mi lett. Elmesélte, hogyan lettek keletnémetekből egyenrangú németek, bár hát azért nem egészen. Mesélt a munkájáról, az unokákról, a feleségéről, akit ugye soha annyira nem, mint ahogyan engem…
Aztán kért, hogy menjek el titokban Berlinbe, találkozzunk, persze a felesége nem tudhatja meg. Ő pont ezért nem jöhet Pestre. Hát igen, szomorú ez, ugyanakkor elég nevetséges. Hogy így, 65 évesen, nagymamaként legyek titkos szerető? Ugyan már! A telefonjaink egyre ritkulnak, őszintén szólva nincs már közös témánk. Úgyhogy önnek és az eleve kétkedő barátnőmnek lett igaza: felesleges a múltat felbolygatni. De legalább tisztáztam magam. És bevallom: kellemes kis izgalmat hoztak az életembe a telefonok…
Üdvözlettel: Krisztina

Kedves Krisztina!
Nincs is ehhez különösebb hozzáfűznivalóm. Örülök, hogy józanul döntött. De annak is, hogy kellemes délutánjai voltak hónapokon át. Azért az már valami, ha az első szerelmünk ilyen lelkes – ötven év után!
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes