Dulai Sándor: Napló apámtól

A behívó váratlanul érte, hisz' 14 éves kora, az édesapja halála óta lényegében ő volt a családfő – négy testvér közül a legidősebb –, a férfimunkát a ház körül és a határban neki kellett elvégeznie. De menni kellett, s másnap már kalauzruhában a villamoson ült.

Nem egészen három hétig tartott, majd beosztották munkára a zuglói pályaudvarra. A vagonkirakástól a krumplipucolásig mindent csinált. Ekkor kezdte írni kockás fedelű füzetébe a naplóját.

Harminckét oldal a ceruzával írt, de ma is jól olvasható napló, melyet itthon fejezett be – miután a poklok poklából hazatért. Mert a nyugalmasabb budapesti napok után ez következett. Bombázások, ágyú- és aknavetőtüzek, géppuskasorozatok – s ha egyszer is kicsit odébb zuhan le a bomba, csapódik be a gránát, pár centivel jobbra, balra megy a golyó, most én se lennék. Őt és társait – már akik végül vele együtt túlélték – valóban a csoda vagy az isteni gondviselés mentette meg, amely ott, a pokolban is létezett.

November 28-án indították őket útnak Budapestről Komáromba, feladatuk az volt, hogy a bombázások után rendbe hozzák a vasutat. Este érkeztek a szétlőtt komáromi pályaudvarra, az első éjszakákat egy romos házban töltötték, ahol nemhogy lefeküdni, leülni sem lehetett. Reggelire néhány deka zabkenyeret, ebédre kis levest kaptak – ha épp nem volt légiriadó –, napközben dolgoztak, vizet a Dunából hoztak. Később vagonokban helyezték el őket, a szerelvényt gyakran ki kellett vontatni a nyílt pályára a bombázások miatt. Megtörtént, hogy mozdony már nem volt, maguk húzták-vonták a kocsikat, miközben körülöttük süvítettek, pattogtak a golyók.

Ha lehetett, a szétbombázott vagonokból szereztek ezt-azt – nagy ünnep volt, mikor karácsony előtt két láda gyümölcsízhez jutottak, napokig kitartott. Ahogy közeledett a front, mentek tovább nyugat felé. Négy hónap telt el így, s március végére – éppen húsvétra – eljutottak a Lajta menti Bruckig (Bruck an der Leitha: az osztrák–magyar határtól 30 kilométerre van). Ott parancsot kaptak, hogy vonuljanak a közeli lövészárkokba, mert a németek felrobbantják a pályaudvart. A robbantások végeztével tizennégyen, akik egy árokban húzódtak meg, apám javaslatára úgy döntöttek, nem mennek tovább – mert az a biztos halál –, hanem a káoszt kihasználva elindulnak hazafelé. Azt remélték, hogy ha az oroszok el is fogják őket, ő, aki szlovák anyanyelvű, szót tud érteni velük.

Többször megállították és átkutatták a csapatot – amijük volt, elvették –, de hála apám szókincsének, mindannyiszor továbbmehettek. Két hét alatt jutottak el Brucktól Pentele alatt a Dunáig – közel 300 kilométert gyalogoltak –, ott a révész a megáradt folyón átvitte őket Dunavecsére. Apám április 8-án este kopogtatott édesanyja ablakán...

Naplójának végén 53 név áll, ennyit tudott följegyezni. Mindannyiukat a környékbeli, kiskunsági településekről vitték el. Apám szerint közülük rajtuk kívül senki sem tért haza.

Neki még 58 év jutott...