Megdöbbentő összeállítás a lehetetlen helyzetről, amely milliókat köthet gúzsba

Hogy a kutyasétáltatásnál milyen szabályokat kell betartani és kinek van joga büntetni, azt végtelen számú jogszabály szabályozza: törvény, minisztériumi rendelet, kormányrendelet, önkormányzati helyi szabályok, úgyhogy ember legyen a talpán, aki ezeket mind naprakészen ismeri. És ráadásul ezek úgy készülnek, hogy minden egyes hatóság igyekszik még rátenni egy lapáttal: tehát például az a jegyző, akinek fogalma sincs arról, hogy melyik kutya veszélyes és melyik nem, simán kijelölheti azokat a fajtákat, amelyeket az ő „birodalmában” csak szájkosárral lehet sétáltatni. És elképzelhetjük, milyen lesz a lista, ha az a jegyző ráadásul még macskatulajdonos is…

Remélem, a Kutyaposta olvasói máris írják nekem a felháborodott leveleket, hogy mi az, hogy veszélyes fajta? Mert ilyet csak egy buta tisztviselő mondhat, mi, kutyások tudjuk jól, hogy nem a „fajta” a veszélyes, hanem egy-egy – általában rosszul vagy sehogy sem nevelt – kutya. Angliában például a legnagyobb kedvenc a staffordshire terrier, aki nemcsak okos, kedves, tanulékony, hanem mindenre képes a gazdájáért. Na, ezt az utóbbi tulajdonságát használják ki azok, akik miatt ez a blöki lett minálunk a rettegés szimbóluma.

A „rendszabálok” között aztán olyan egyértelmű marhaságok is felbukkannak, mint például egy földművelésügyi miniszteri rendelet, amely szerint az oltási könyvet mindig magunknál kell tartani; bükkfanyelven: „az oltási könyvet a közterületen az ebre felügyelő személy magánál tartsa az oltás érvényességének bizonyítása céljából”. Amit ezek szerint akár egy közterület- felügyelő is bármikor elkérhet.

Kőbánya például az összes parkjából kitiltotta a kutyákat, amit aztán a heves tiltakozások miatt visszavonni kényszerült. De Eger sem akar a legnagyobb parkjában kutyákat látni. Pécsett évekkel ezelőtt a liftekből zárták ki a négylábúakat. Erzsébetvárosban a veszettségi oltást igazoló lapkát rá kell tenni a nyakörvre (nincs is ilyen lapka). De tüntetni se vigyünk kutyát: ugyanis tilos kutyával bemenni a kiemelt nemzeti emlékhelyre, vagyis a Kossuth térre.

Azt viszont már egy kormányrendelet mondja ki, hogy településen belül – beleértve a falvakat, de mondjuk a budai hegyeket is – csak pórázon lehet sétáltatni a kutyákat, amit csak a futtatásra kijelölt területen lehet róla levenni. A szabálysértési törvény pedig arról rendelkezik, hogy póráz nélkül sem a természeti, sem a természetvédelmi területeken nem tartózkodhat kutya. Mi marad akkor? – az erdők, mezők. Csakhogy azok meg vadászterületnek számítanak.

Jó tudni, gyakorlatilag egész Magyarország vadászterület! (A Magyar Vadászkamara véleménye: minden, ami nem lakott terület, és nem a törvény által nevesített kivétel, mondjuk temető, tanya vagy repülőtér, az vadászterület.) A vadászterületen pedig akár gyilkos indulatú vadász is tartózkodhat, aki még ma is azt hiszi, hogy bármit megtehet, és meg is tesz, ahogy az ő fajtájuk mondja: karikára lövi a kutyát.

Az, hogy egy kutya Magyarországon nem mehet be boltba, vendéglőbe, fürdőhelyre – akár természetesnek is mondható. A tömegközlekedésben természetesen kötelező a szájkosár, és egy gazda csak egy kutyát vihet. Vonaton kettőt is – zárt dobozban! –, a távolsági buszon viszont összesen csak egy kutya utazhat, vagyis, ha valaki már visz kutyát, mi nem szállhatunk fel a miénkkel.

És így tovább, a végtelenségig.

Jellemzőül: amíg nem készült törvény az állatkínzókról, addig az ilyen cselekedetek rongálásnak minősültek, vagyis a kutya tárgynak számított. És már az is nagy felismerés mifelénk, hogy a kutya egy érző lény.

Ma Magyarországon hozzávetőleg két és fél millió kutya él családoknál. A családtagokkal együtt ez azt jelenti, hogy akár 6-7 millió emberhez tartozik kutya. Miért tűrjük, hogy gúzsba kössék kedvenceinket?