Lengyel Gabriella: Lejtők és emelkedők

Aztán egy nap kitalálták, mi lenne, ha esténként gyalogolnának egy órát. Heti három napot jelöltek ki. Fél hétkor indultak, lefelé a lejtős utcán, nehogy már az elején elmenjen a kedvük.

Hamar kiderült, hogy Zsuzsa karakán, ellentmondást nem tűrő természete mögött sok fájdalom bújik meg. Mintacsaládnak tűntek sikeres, jóképű férjével, a két gyerekkel és a szolgálati kocsival. Zsuzsa már az első menetelés alkalmával kibökte, hogy a férje két éve kiköltözött a hálószobából, válni nem akar, mert a gyerekeknek család kell, mondta, de egyéb magyarázatot nem kapott. A gyaloglásból pillanatok alatt sajátos terápia kerekedett. Zsuzsából ömlött a panasz, záporoztak kérdései és a kételyei, Anna meg hallgatta. Beszélni amúgy sem tudott volna, mert majd’ kiköpte a tüdejét a meredek utcákon.
Az a tíz év, amivel többet látott az életből, megtanította neki, hogy ne adjon tanácsot senkinek, később ne rajta kérjék számon, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok. De Zsuzsa ezt nem is igényelte, olybá tűnt, pont elég neki, ha kiengedheti a gőzt. A következő utca aljára érve témát váltott: pácolt karajról álmodott krumpliágyon, meg habos süteményekről.

Kitartottak hetekig, találkoztak a megbeszélt helyen fél hétkor, s mindig ugyanaz volt a koreográfia. A lejtőn a házassági válság, a vízszintes szakaszon a főzés, az emelkedőn már néha filmek és könyvek is szóba kerültek. Egyik nap Zsuzsa kibökte, hogy levette a jegygyűrűjét. Aztán lemondta a következő gyaloglást. Eltűnt. Anna nem adta fel, egyedül is nekivágott a dimbes-dombos utcáknak.

Mígnem egy este ismerős kabátot fedezett fel a lámpa fényében. Zsuzsa volt az. Nem egyedül, hanem egy férfivel baktatott. Határozottan nem a férje kísérte.

Anna messziről követte őket, az első csók után a pár lekanyarodott egy mellékutcába. Anna ért haza hamarabb, egyszerre Zsuzsa férjével, aki a gyerekeket hozta a nagymamától. Zsuzsára gondolt, nem tudta elítélni. Van úgy, hogy be kell kanyarodni a mellékutcába egy kis boldogságért.