Velünk élő hagyomány - Díjazzuk a kalácsait

A mézeskalácsról elsősorban a karácsony jut az eszünkbe, de bármilyen ünnepet meghittebbé tehetünk vele. Esküvőn például a lakodalmi asztal dísze lehet, vagy mézeskalács ültetőkártya, amelyet a vendégek akár emlékként haza is vihetnek. Húsvétkor pedig meglephetjük a locsolóinkat tojás vagy nyuszi formájú mézesbábbal.

A mézeskalács története nagyon régen kezdődött. Az időszámításunk kezdete utáni első évszázadokból való leletek szerint már a rómaiak is készítettek mézeskalácsot. Ehhez szolgáló agyagformákat hazánk római kori településein is szép számmal tártak fel a régészek.

Mi, magyarok a mézeskalács készítését nagy valószínűséggel Nyugat-Európából vettük át a középkorban. Először kolostorokban, főúri udvarokban, a királyi városok polgárainak körében honosodott meg a mézespogácsa, a mézeskalács, melyet házilag és kézművesműhelyekben egyaránt készítettek.

A mézeskalácsot Magyarországon először az 1379. évi soproni telekkönyv névjegyzékében említik, de egyes kutatók szerint már a honfoglaló magyarok is készítettek és fogyasztottak mézest.

A középkori társadalom felső rétegeiben karácsony, évkezdet, húsvét, pünkösd, valamint esküvő, keresztelő alkalmával szokás volt a mézeskalácsok osztogatása, ajándékozása.

A XVII. század elejétől német mintára egyre több mézeskalácsos céh alakult hazánkban – először Pozsonyban –, de már 1535-ből ismert a soproni mézesmesterek tevékenysége. A Tiszántúlon csak a török kiűzése után kezdődött a céhalapítás, hogy aztán – főként Debrecenben – annál nagyobb lendületet vegyen. A XIX. század elején a mézeskalács már nagy népszerűségnek örvendett a parasztság körében is. A mézeskalácsos mesterek piacokon, vásárokon, búcsúkon árusították a termékeiket. Az emberek ajándék- vagy emléktárgyként vásárolták ezeket. Az udvarlótól kapott mézeskalács szív vagy pólyás baba, a gyermekeknek vásárfiaként ajándékozott huszár vagy kard   a lakás valamelyik szembeötlő pontjára –  például a sublót tetejére, a falra vagy az ablakba – került, s amilyen hosszú ideig csak lehetett, megőrizték.

Fából véséssel mélyítették ki valakinek vagy valaminek a plasztikus, formálható tükörképét. A leggyakoribb figurák a huszár és a ló, a pólyás baba, nőalak, kard, bölcső, szív. A formákon szereplő képek, minták kidolgozása technikailag nagyon különböző.

Vannak aprólékosan, szinte művészien, és akadnak elnagyoltan, szinte primitíven megmunkált darabok. A formák készítői maguk a mézeskalácsos mesterek vagy az ügyes kezű segédeik voltak. A XIX. század második felére megváltozott a mézeskalács külalakja és készítésének módja, hiszen a korábban formába nyomott egyszínű tésztát ehelyett a körvonalai mentén kivágták, különféle formákkal kiszakították, majd sütés után színezték, díszítették.

Nagyon sok családban elképzelhetetlen a karácsonyi készülődés mézeskalácssütés nélkül. Kicsik és nagyok együtt sürgölődnek a konyhában, és szebbnél szebb formákat, díszítéseket találnak ki. Az elkészült mézeskalácsok nemcsak finom csemegék és csodaszép díszek (karácsonyfadíszek), hanem kellemes illattal töltik be a lakást, meghitt karácsonyi hangulatot teremtenek.


Az összeállítást készítette:
Dolányi Anna 06-30/431-1835
Dulai Sándor 06-1/489-8805
[email protected]