A nyomorral nem lehet megbarátkozni - Mindenki segíthet valakinek

Hihetetlen, milyen körülmények között élnek sokan ma is. Szorongással indulunk el karácsonyi adományainkkal sokszor, s gyakran lelkifurdalással távozunk, mert tudjuk: mi elmegyünk, de a nyomor marad. Nem felejtem azt a befóliázott ablakú, málló falú, sártengerben úszó viskót, ahol tizenkét gyermek rohant elénk a jeges, latyakos udvaron, a kétéves is mezítláb.

Azt a cigánycsaládot sem, amelynek a „házában” úgy nyüzsögtek a patkányok, mint a legyek.

Vagy az édesanyát, aki férje halála után is mindent megtett, hogy négy gyermekük ne szenvedjen hiányt, de a szomszéd – miután a saját bútorait eltüzelte – már az ő fészerét kezdte a kályhájába hordani.

S azt az idős asszonyt sem, aki a kicsi konyhájában propánbután-gázpalackkal csinált egy kis meleget, miközben munkanélküli fia – akit albérletből nemrég hazahívott – fűtött szobájában nézte a szilveszteri műsort. És folytathatnám azokkal a sort, akiknek a gyermekei – talán diplomával – szétszéledtek a világban, s szüleiket telefonon se hívják, jól megvannak nélkülük.

Minél több helyen járok, annál többször tapasztalom a családon belüli kapcsolatok gyengülésének végzetes következményeit. S ha a család lehet a társadalom, a nemzet legfőbb összetartó ereje, akkor könnyen belátható, hová vezethet a széthullása, a családtagok, rokonok, hozzátartozók egymás iránti közömbössége. Gyermekkoromban még több mindenben hiányzott a ma oly sokat emlegetett szociális háló, nem gyűjtötte ezernyi alapítvány, egyesület, szövetség és bizottság különféle segélyekre a pénzt, mégsem maradtak ennyien egyedül. A nagy család figyelt minden tagjára a kisbabától a déd- vagy az ükszülőig, s bár az élet akkor sem volt egyszerű, az összetartás erőt adott. Ez szétsugárzott „a családon túlra” is: amikor például nálunk, Hetényipusztán Ambrus Zsuzska nénit – akinek a férje nem tért haza a hadifogságból – kulákká nyilvánították és börtönbe zárták, négy gyermekét a tanító bácsi vezetésével a többi tanyai család
vette pártfogásba, míg ki nem engedték.

És akinek senkije sem volt és betegen feküdt, annak is vitt ételt valaki vagy magához vette, s ha a vihar ledöntötte a kéményt, akadt, aki Mari néninek, Pali bácsinak ingyen újjáépítette: a közösség tán nem beszélt annyit, de szívbéli jósággal cselekedett.

Ha azt mondanám, hogy ez mára teljesen eltűnt, nem mondanék igazat. Ha így lenne, akkor Segítsünk egymáson rovatunk révén sem ismerhettem volna meg annyi nagyszerű, nagyszívű, segítőkész embert. Ilonkát Sükösdről, Zsuzsát Tiszaföldvárról, Etelka nénit Orosházáról, Szentpéteri Zoltánnét Kiskőrösről, Puskás Sándort, Sallai Andrásnét Ibrányból, Matusekné Anikót, Nagy Árpádnét Budapestről – hosszú lenne a lista, ha mindenkinek itt állna a neve.

S van, akinek azért sem írhatom le, mert tiltakozna ellene, pedig nem kicsi az a segítség, amit rászorulóknak adott. És ne feledjük, egy éve, amikor a monoki Kertész Sándor Istvánról és családjáról írtunk – az édesanya halála után az apa hét gyermekkel maradt egyedül –, olvasóink összesen több mint négymillió forint segítséget adtak, ebből vettek Kertészék házat Kenézlőn.

A jóság tehát ma is él bennünk, magyarokban, és segítőkész olvasóinkra – akik többnyire maguk is sok gonddal küszködnek – ez fokozottan igaz. A közömbösség azonban, amitől néha oly sötétnek látom a világot, mégiscsak jelen van. És egyre erősödik, mert sajnos ennek is van „kisugárzása”, csak ez borzasztóan negatív. Ki tudná megmondani, melyik volt előbb: a hivatalok, ilyen-olyan szervezetek hidegsége, ridegsége, nemtörődömsége, lekezelő nagyképűsége, vagy oly sok lélek „lefagyása”? A kettő együtt azonban bizonyosan olyan világot szül, amely embertelen és szomorú.

„Nem segíthetünk mindenkinek, de mindenki segíthet valakinek!” – olvasom egy levélben, melyet most hozott a postás. Segítsünk hát, és ne csak karácsonykor! Élelemmel, ruhával, tüzelővel, munkával, pénzzel, hivatali ügyintézéssel, figyelmességgel, jó szóval... Szívünk melegével.


Dulai Sándor