Babucs Éva: A törpe

Végül meggyőzte. Ráadásul végre valaki, aki nem a McDonald’sba hívja vagy a parkba sétálni, netán a lakására… A város leghíresebb kávézójában találkoznak. Van stílusa! – nyugtázta.

Bár a társkereső oldalra felrakott fényképen a férfi arca furcsán, tolakodóan nagynak látszott, Zsókának azért szimpatikus volt.

A széles sugárút ünnepi csillogása felvidította.

Napját sem tudta, mikor járt erre. Egész nap ott rostokol a városszéli iroda számlázási osztályán, gyakran túlórában, aztán haza az albérletbe. Hétvégén egy mozi, semmi több. Az egyik üzletből karácsonyi ének szűrődött ki, és ő valami váratlan meghatódással fülelte a harangok csilingelését.

Magával ragadta a rég elfeledett bizakodás, minden olyan izgalmasnak tűnt. Elmúlt 38 éves, már belefáradt az egyedüllét sivárságába, a szűkmarkú mindennapokba. Annyira vágyott egy csillogóbb életre! Talán ma? Ki tudja, lehet, minden megváltozik...

Az ismeretlen férfival, aki Ferencnek nevezte magát, abban maradtak, hogy egy rózsaszál lesz a kezében. Zsóka enyhe szívdobogással nyitott be a kávézó rézveretes üvegajtaján. Frissen őrölt kávé illata incselkedett körülötte, a csészék pajkos koccanása mosolyt csalt az arcára. A vörös rózsaszálat is megpillantotta, egy férfiarc kandikált ki mögüle, aztán felemelkedett, követte a törzs, de mintha félúton megállt volna...

Jesszusom! A felismerés villámként csapott le rá. Hiszen ez egy törpe...

Csak állt az asztal előtt, bámulta a férfit, aki elnézően mosolygott, és tolta elé a virágot.

Hát persze! Ezért volt olyan fura a képen! Most mit csináljon? Mégsem szaladhat el!

– Gondolom, most csalódott – búgta a kellemes bariton. – És azt is megértem, ha most rögtön távozik, kisasszony, de ha megtisztel és iszik velem egy kávét…

Zsóka megadóan biccentett és leült az asztalhoz.

– Ha megengedi – folytatta a férfi –, javasolnék egy kávékülönlegességet.

Zsóka bólintott, gondolta, gyorsan megissza, aztán lelép.

– Fahéjjal és kardamommal ízesített tanzániai kávét rendelnék önnek, hozzá egy csipetnyi reszelt fekete csokit. És tényleg csak néhány csepp narancslikőrt, a harmónia kedvéért. Őszintén merem ajánlani – hízelkedett –, mert szerintem a közép-afri-kai kávék a legkiválóbbak. Két éve jártam egy tanzániai ültetvényen, ahol sokat tanultam a kávé természetéről. És – mosolyodott el hamiskásan – muszáj megkóstolnia hozzá egy almás-mákos süteménykölteményt...

Zsóka finom kis kordulást érzett a gyomrában. Beleegyezően intett, a férfi azonnal rendelt.

– Bár megjegyezném – duruzsolta –, nem vagyok ám ennyire haspók! Az utazásaim során elsősorban a látnivalóra koncentrálok. Ősszel épp Peruban jártam, és a Machu Picchu tetején arra gondoltam, hogy ennél szebb látvány nincs is a világon. Amikor a semmiből, a monoton dombok és erdők mögül kibukkant az inkák szent városa, majdnem elsírtam magam.

És csak mondta, ontotta magából a világra szóló élményeket.

– Kegyed is szeret utazni? – kérdezte egyszer csak a férfi őszinte érdeklődéssel.

Zsóka tétován bólintott. Mit is mondhatna? Hogy utazna, ha lenne miből? Hogy hónap végén éppcsak marad egy ezrese? Hogy kétszer volt külföldön, egyszer egy fél napot Bécsben és egyszer a bolgár tengerparton?

– És ki a kedvenc írója? – váltott hirtelen a férfi. – Mit szeret olvasni? Netán milyen zenét hallgat?

Aztán, ahogy a nő csak zavartan fészkelődött, mert tényleg, de tényleg nem jutott eszébe egyetlen könyvcím sem, és motyogott valamit az időhiányról, a férfi tovább folytatta.

– Borzasztó szerencsés vagyok, szinte az egész világot bejártam. Egy híres nemzetközi cirkuszban dolgozom. Bár hozzátenném, én nem is vagyok igazi törpe... tudja, inkább pici felnőttnek mondanám magam. Főleg magas talpú cipőben... És hát dicsekvés nélkül állíthatom, hogy mindenben – itt kissé elpirult és halkabbra fogta –, már megbocsásson a bizalmaskodásért, de mindenben teljes férfinak érzem magam…

Apró csend állt be közöttük, Zsóka dermedten bámult rá. Hát minden férfi egyforma?

– A jövő héten Párizsban lépek fel – folytatta.

– A Szajna-part nekem olyan, mintha a pesti rakparton sétálnék. Tudja, ahogy a költő mondja… – Egy pillanatra elhallgatott, de Zsóka nem reagált. Fogalma sem volt, mire gondol a férfi. – A Louvre-ba pedig minden alkalommal elmegyek, egy élet is kevés lenne hozzá…

– Ja! A Louvre! – csillant fel Zsóka szeme. – Az benne volt A Da Vinci-kódban is… Ott találták meg az ereklyét…

A férfi nem válaszolt, már nem mesélt.

Csend telepedett rájuk, amit egy éles telefoncsengés szakított félbe. Zsóka a telefonjáért nyúlt, biztosan a barátnője a biztonsági hívással, de a kijelző sötét volt. A férfi viszont már a füléhez emelte a sajátját, halkan szólt bele, aztán felerősödött a hangja.

– Jaj, ne! Komolyan? Persze, rohanok, azonnal…

– Valami baj van?

– Annyira sajnálom, kisasszony, de el kell rohannom, egy barátom bajban van. Kizárta magát, és nekem van pótkulcsom a lakásához. Ott vár rám az ajtóban…

– Hát persze… – dadogta Zsóka, miközben a férfi már föl is egyenesedett, vette a kabátját.

Fura, de már nem is tűnt annyira kicsinek.

– Tényleg nagyon sajnálom – hadarta új- ra –, és persze jó lenne viszontlátni kegyedet. Kérem, ne siessen, rendeljen még és majd jelentkezzen – hajolt közel, miközben egy névjegyet csúsztatott az asztalra.

Zsóka kért még egy isteni almás-mákost, és elégedetten elnyúlt a kényelmes széken. Végül is törpe, de hát nem is olyan nagyon… És az a színes élet! Fantasztikus lehet! Elkísérhetné ő is, körbe az egész világon…

Már az ajtóban járt, amikor a pincér utánaszaladt.

– Bocsásson meg, kisasszony, de a számla...

– Milyen számla? – nézett rá értetlenül.

– Hát a két kávé extra, a narancslikőrök, a három sütemény, és volt még korábban az úrnak egy pohár francia pezsgő… 


Babucs Éva