Meghalt a dédi... 'Ami nagyon kiborított, az a lányom igen ostoba döntése'

Kedves Ágnes!
Azzal kezdem, hogy nagy bánatom van. Két hónapja meghalt a 87 éves édesanyám. Ő a testvéreméknél élt, szellemileg mindvégig frissen, de szép lassan elhagyta az életereje. Eltemettük, megsirattuk. De nem is a gyászomról akarok írni, hiszen 65 évesen annak is örülhetek, hogy ilyen sokáig volt velünk az édesanyánk. Az egész család imádta, beleértve a vőket és az unokavőket is, valamint a hat dédunokáját.
Ami nagyon kiborított, az a lányom igen ostoba döntése. Képzelje, a férjével nem mondták meg a gyerekeiknek, hogy meghalt a dédi. Nem pici óvodásokról van szó, hanem egy 8 és 6 éves kislányról. Amikor ezt közölte velem, szólni is alig tudtam a felháborodástól. Magyarázta, hogy tudja, mennyire szerették a dédit a kicsik, ezért nem lehet őket ilyen hírrel lesújtani. A lányokat fokozatosan kell felkészíteni a halálra mint várható eseményre, ezért azt mondta nekik, hogy a dédi kórházban van. Úgyis kicsik, nem érzékelik az idő múlását. Aztán, mivel régen találkoztak, majd lassan elhalványul a dédi emléke, akkor megmondják. Hát hallott már ilyen természetellenes logikát?
Közben a kislányok már többször is kérdeztek engem, hogy van a dédi, miért nem látogathatják meg a kórházban? És furcsán néznek rám, amikor könnyes lesz a szemem.
Mintha sejtenék az igazságot… Én soha nem szóltam bele a lányom nevelési módszereibe, most sem szeretnék, de ez a hazudozás nagyon rossz, sőt megalázó. Ráadásul a hitelemet vesztem az unokáim előtt.
Tegnap a nagyobbik már szinte kérdőre vont: „Mondd meg, mama, mikor gyógyul meg a dédi, tényleg beteg?” Csak annyit mondtam: „Erre én most nem válaszolok, kérdezzétek meg anyátokat.” Jól tettem, vagy a kegyes hazugságot kellett volna folytatnom?
Üdvözlettel: Mária


Kedves Mária!
Szerintem jól tette. A lánya pedig nagyon rosszul teszi, ha tovább folytatja. Mert már elkezdeni is tévedés volt. Igencsak lebecsüli a gyerekei eszét, ha azt hiszi, hogy bevették ezt a mesét. Ha nem is tudják biztosan a valóságot, azt látják, valami nincs rendben, érzik, hogy nem az igazat hallják. Ennek meg mi értelme? Szorongást és bizonytalanságot kelt bennük a nem biztosra tudott, de sejtett rossz történés. Nem lehet és nem is kell megkímélni a gyerekeket az élet és halál nagy kérdéseitől. Nem szabad burokban nevelni őket. Igen, a szép kort megélt dédmama meghalt, a család megsiratja, nekik is szabad sírni, hiszen szerették. Aztán pedig őrizni kell az emlékét, kitenni a fényképét, beszélgetni róla. Mert az élethez a halál is hozzátartozik. Ebben a ködösítésben önnek nem kell részt vennie. De most már talán a lánya is észhez tér és egyenes választ ad a gyermekeinek.
Ujlaki Ágnes