Mi vagyunk a sakktábla

– Az, hogy mindezeket újra jelen időben említhetem – válaszolja mosolyogva. – A közelmúltban megjelent könyve, a Limfóma naplóm letaglózó és egyben felemelő olvasmányélmény.

– Ez a huszadik könyvem, de kilóg a sorból. A hónaljamban 2013 végén kitapintottam egy dudort. Semmilyen más tünetem nem volt. A diagnózis: non-Hodgkin limfóma, magyarul nyirokrák. A Szegedi Tudományegyetem professzora, dr. Borbényi Zita rendkívül empatikusan informált a betegségről, és arról, mi vár rám: kemoterápia és őssejt-transzplantáció.
Éreztem, hogy „érdekes” hónapok elé nézek, így elhatároztam, hogy naplót vezetek róla.
Mindig optimista voltam, a legkeményebb kezelés, az őssejttranszplantáció alatt is foglalkoztatott következő könyvem kéziratának leadási határideje. A mély depresszióm idején a feleségem éjszaka beszökött a kórház teraszára, hogy egy pillantást vethessünk egymásra…
Éreztem, hogy kutya kötelességem harcolni! A betegséget rám kapaszkodó potyautasnak tekintettem, amit le kell ráznom magamról. A kezelések ebben szövetségesek.
Nagy élményem volt, hol tart ma a tudomány, mi mindent köszönhetek az orvosaimnak, a nővéreknek.
Ez a betegség olyan, mint a sakk: a rák elindítja a támadást, amire az orvostudomány válaszol.
És mi, betegek vagyunk a sakktábla! Tudnunk kell, hogy bármit is lép a tudomány, a hitem, az erőm nélkül semmit sem ér. Az innovatív terápia eredményeképp most jól vagyok. S bár a betegségben elvesztettem a jövőképemet, beszűkült a világ, de most újra kinyílt!

(hajdu)