Salánki Anikó: Karácsonyig kibírjuk

A városban sikerült bérelni olcsón egy szoba-konyhát, a fürdőszoba közös volt az öreggel, aki kiadta. – Jobb, mint a semmi – mondta anya gondterhelten, és két napig takarított.

Csak a legszükségesebbeket hozták el. Olyan hirtelen történt minden. Apa sokat volt távol, kamionozott. Jól keresett, de el is költötte, ki tudja, hol és mire. Nekik ritkán hozott valamit, egyszer egy bőrdzsekit, de nagy volt, meg kölnit kis üvegcsékben, amilyet reklámnak adnak a nagy üzletekben. Hugi lázasan feküdt, ő maradt vele otthon, anya nem akart hiányozni a munkából. Apa morózus volt, nem szólt hozzájuk, pakolni kezdett a nagy bőröndbe. Riadtan figyelte. Meghallotta a szekrényajtó nyikorgását, anya ott tartotta a spórolt pénzt a felső polcon. – Vésztartalék – mondta neki egyszer. Lila virágos kispárnahuzatba hajtogatta be szépen a papírpénzt, nem túl sok, sovány kis köteg.

Belesett a résen, apa fintorgott, de azért zsebre gyűrte az összeset. Kijött a konyhába. Hugi sírt, de ügyet se vetett rá. Belerúgott a kannába, a kidőlt víz átcsurgott a megvetemedett ajtó résén, ki a huzatos folyosóra. – Nyomorúság ez így – dörmögte apa, aki hirtelen haragú ember volt, de néha tudott kedves is lenni. Egyszer elvitte a ligetbe, és felültette a forgóra, cukrot nyomott a kezébe, de régen is volt!

Lassan kezdett elromlani minden. Egyre ritkábban állt meg a nagy kamion a ház előtt. Október első hetében újra elindult a kocsi valami távoli országba, amiről sose mesél, mint ahogyan hónapok óta alig szól itthon egy szót is.

Papa! – kiskorában így szólította, és rohant hozzá, érezte rajta az arcszesz finom citromillatát. Most nem mert hozzá közelíteni, olyan idegennek tűnt. Nem köszönt el tőlük, ő meg csak állt a konyha közepén, kishúga kapaszkodott a rácsos ágyban, hüppögve nézett a becsapódó ajtóra. Mire anya hazajött a munkából, apa már nem volt sehol. Írni se írt egy sort se. A szekrény ajtaja nyitva maradt, a máskor oly szépen összehajtogatott ruhák kidobálva. A virágos ciha üresen a sarokba hajítva. Anya nem sírt, nem panaszkodott, de egyre gyakrabban ment be a szomszéd városba. Aztán egyszer leültette a konyhaszékre, és elmondta, hogy elköltöznek.

Az iskola is jobb lesz, bár sokkal többet kell majd tanulnia, de megéri. Hugi óvodába jár, ő is ott dolgozik, dajka lesz egyelőre.

– És apa? – kérdezte akkor nagyon halkan, és kapargatni kezdte a viaszkos vásznat. – Gyertyagyújtásra itthon lesz – válaszolta anya, de elnézett mellette, valami másra gondolhatott, valami mást látott.

A faliújságon karácsonyi rajzpályázatra hívták fel a tanulók figyelmét, adventi koszorú díszítette, lobogtak rajta a fények. Karácsonyig kibírjuk – gondolta, s amikor hívta az igazgatónő, bement az irodába. Anya törölgette a szemét egy virágos zsebkendőbe. Nefelejcsesbe.