'Valami cél mégiscsak kell az életben' - Az ország első kómacentrumában jártunk

– Nem tudom, mióta vagyok itt. A feleségem mindennap meglátogat, ami rengeteg erőt ad. Próbálom elfogadni a helyzetet, de nagyon nehéz. Van egy lányom. Hány éves is? Azt hiszem, tizenkettő – mondja a 40 éves Zoltán. Lassan, nehezen formálja a szavakat. Fekszik az ágyban, fölötte monitor, ami egyfolytában mutatja a szervezete működésének adatait. Két hónapja került az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe (OORI). Nagy kézilabdás, meccs közben súlyos szívritmuszavar lépett fel nála, újra kellett éleszteni. A kezét már mozgatja, ez hatalmas előrelépés. Amikor bekerült, csak a szemét tudta kinyitni. Ha így halad, akár teljesen felépülhet.

A mellette lévő ágyon egy autóbalesetet szenvedett negyvenkét éves férfi fekszik. Nem lehet tudni, mit ért a külvilágból. Meredten néz maga elé, ha szólnak hozzá, kissé elmosolyodik.

Műszerek segítik a légzését, a táplálását, a kiválasztást is. Két ággyal arrébb huszonéves fiatalembert ápolnak, a biciklijével villamossal üközött. – Már sokkal jobban van, szépen halad a gyógyulásban – mondja a nővér. Én egy magatehetetlen embert látok az ágyon, akivel a kommunikáció is nehézkes. Az OORI Agysérültek Rehabilitációs Osztálya és Kómás Állapotú Betegek Részlegén járunk. Ez az ország első kómacentruma, három éve működik.

– A kóma görög szó, mély alvást jelent, de ezek a betegek nem alvó állapotban vannak, hanem az agy működési zavara miatt nem észlelik a környezetüket, nem képesek kommunikálni. Nagyon nehéz megállapítani, hogy mit értenek meg, mit érzékelnek a külvilágból, ugyanis nem vagy csak alig kapunk tőlük visszajelzést – mondja Kuzmányi János, az osztály főápolója. – Az csak a hollywoodi filmekben fordul elő, hogy valaki hirtelen felébred a kómából, és elmeséli, hogy az elmúlt két évben mi történt körülötte. Gondolja el: ha valakit egy hétre ágynak dönt az influenza, mennyire legyöngül az izomzata. Mekkora lehet akkor a leépülés az olyan beteg esetében, aki másfél éven át fekszik? A „visszatérés” lépésről lépésre, fokozatosan történik. És akkor még csak a fizikai állapotról beszéltünk. Itt nemcsak pelenkázni, katéterezni és etetni kell a betegeket, hanem rendszeresen mozgatni a végtagjaikat, forgatni a testüket: a legveszélyeztetettebb testtájak a hát, a csípő, a sarkak, a könyök. Huszonnégy óra alatt is súlyos felfekvések alakulhatnak ki, emiatt fertőzések léphetnek fel, ezért antidekubituszt, azaz felfekvés elleni matracot és párnát, mozgatható ágyat használunk – mondja a főápoló, és bekapcsolja az egyik betegnél az ágy rezegtető funkcióját.

Ezzel próbálják megkönnyíteni, hogy a tüdőváladék kiürüljön, hiszen a tudattalan betegnél még a köhögés is hatalmas „munka”.

Nagyon fontos fázis a betegek felállítása, ami eleinte az ággyal együtt történik. Közben műszerek figyelik a páciens szervezetének reakcióit. Ha jól reagál a teste, pár nap múlva jöhet az állítógép.

Úri Zita gyógytornász éppen egy fiatalembert próbál állásra bírni, a férfi szemmel láthatóan igyekszik.

– Óriási csapatmunka folyik egy-egy beteg körül, valamennyi szereplő nélkülözhetetlen: orvos, ápoló, neuropszichológus, gyógytornász – sorolja a fiatal nő, aki öt éve dolgozik itt. Az utolsó pár hetét tölti az intézetben, a párjával ugyanis Németországba költözik.

Nem könnyű az utánpótlás, ezt a munkát nem csak fizikailag, lelkileg is bírni kell.

– Volt olyan gyógytornász, aki egy nap után sírva közölte, hogy ő ezt nem csinálja. Meg kell tanulnunk esetként kezelni a betegeket, akikért mindent meg kell tennünk, de nem azonosulhatunk velük. Soha nem tudhatjuk, kiből mit lehet kihozni. Azért vannak csodák. Egyszer egy huszonéves lány került hozzánk, autóbalesetben sérült több belső szerve, a gerincvelője és az agya is. Egyik is elegendő lett volna ahhoz, hogy meghaljon. Ma teljes értékű életet él – fogalmaz Zita.

A hipermodern módon felszerelt osztály nyolcágyas. Naponta hány autó- és más baleset, szívinfarktus, stroke történik! Hosszú a várólista, az orvosoknak rangsorolniuk kell, ki mikor kerülhet sorra.

– Arról nincs pontos adat, évente hányan szorulnának rehabilitációra, hozzánk 70-80 agysérült kerül – von mérleget Kuzmányi János.

S ott a másik meghatározó tényező, a család. Nélkülözhetetlen a gyógyulásban, a legfőbb támaszt jelenti a betegnek. Miközben a hozzátartozók is gyászfolyamaton esnek át, meg kell tanulniuk elfogadni  az elfogadhatatlant. Márciustól további segítséget nyújt az intézet: megnyitják a súlyos agysérültek ápolási részlegét, ahol a családtagok megtanulhatják betegeik otthoni ápolását.

A gerincvelősérültek szintén három éve működő osztályán a hozzátartozóknak három-négy alkalommal kell részt venniük a 2-3 órás képzésen. Itt elsajátítják, miként kell katéterezni, leszívni a tüdőből a nyákot, forgatni, emelni, netán etetni is a beteget.

– Innen a sérültek csak akkor mehetnek haza, ha a hozzátartozó alkalmas az otthoni ellátásukra. Előfordul, hogy a család nem tudja vagy nem akarja vállalni ezt a terhet. Nem ritka, hogy harmincéves emberek az idősek otthonába kerülnek, máskülönben az utcán kötnének ki – vázolja Veress Mónika főnővérhelyettes.

A legtöbben közúti baleset és felelőtlen vízparti fejesugrás miatt kötnek ki ezen az osztályon, leginkább fiatal férfiak. Itt az a cél, hogy a betegek megtanuljanak kerekes székben élni. Az agyuk tökéletesen működik, de a testük nem.

– Sokan bezárkóznak, s azt mondják, miért nem haltam meg inkább, mint hogy így éljek. Két hete kezelünk egy 18 éves profi futballista lányt, autóbalesetben veszítette el a lábfunkcióit. Az is nehezíti a helyzetét, hogy vidékről került be, a szülei csak hétvégenként tudnak jönni hozzá – elemez dr. Hernáth Ildikó osztályvezető főorvos. A fiatal lány egy macit szorongat naphosszat, jelenleg ez jelenti számára a biztonságot

A betegeket nem kímélik: reggel kilenctől délután kettőig mozgatják őket. Az osztályon nagy a nővérhiány, három végzett és három segédápoló jut tíz betegre, legalább kétszer ennyi kellene.

A hatalmas ablakokon beáramlik a napfény, rá lehet látni a budai hegyekre. Itt az a fő attrakció, hogy valaki segítséggel és kerekes székkel az ablakhoz gurulhasson.

– A Balatonnál nyaraltunk, a férjem már a vízben volt, úgy ugrott fejest. Három hétig lebegett élet-halál között, mellkastól lefelé bénult – meséli a 38 éves Lexi. Otthonosan mozog az intézetben, a baleset óta mindennap látogatja a férjét. Még akkor is, amikor a szombathelyi kórházba került, és napi három órát kellett utaznia a lakóhelyétől. Most táppénzen van, de hamarosan vissza kell mennie dolgozni. Ha a férje hazakerül, segítségre lesz szükségük, a 41 éves férfi állandó felügyeletet igényel.

– Nem sajnáltathatom magam és nem omolhatok össze, két kislányunk van – vallja Lexi. – Az orvosok kevés esélyt látnak rá, hogy a párom önállóan tudjon majd enni, de mi bízunk benne. Valami cél mégiscsak kell az életben.