Karácsonyi utakon - Sokgyerekes családokat kerestünk fel először

Mátraszele, Mezőkövesd, Polgár, Tiszaeszlár, Csobaj – az első utak települései Észak- Magyarországon. Három-, négy-, ötgyermekes családok, néhol tán még van egy kis tartalék, másutt már csak a gond: mi lesz holnap?

Két négygyermekes családban az apának van állandó munkája, de a fizetnivaló annyi, hogy nagyon nehéz félretenni. Roskadozó albérlet vagy saját, örökölt ház, évek óta nem költöttek rá. Végrehajtó fenyeget, ha elmaradna a törlesztés. Nem él már a nagyszülő, aki segíthetne – vagy segítene, de neki sincs miből. Nagymama négy gyermekkel, tizenkét unokával, Izsófalváról költöztek Tiszaeszlárra – az ország egyik legszegényebb falujából a másikba –, a nagymama baromfit tart, kertet művel, 25 111 forintos rehabilitációs járadékából a Szabad Földet is fizeti.

Indulhatunk tovább keletre vagy délre, a köd sűrű, a gondok tengere mély. Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok – sorolhatnánk az Alföld összes megyéjét, táját.

Tiszaszentmártonból, ahol egy éve jártunk, ismét hosszú listát kaptunk – a záhonyi átrakó körzet szerepének csökkenésével a környéken több ezren vesztették el a munkájukat, nem pótolja semmi. Orosházáról a 88 éves Etelka néni menye egy hónappal ezelőtti haláláról ír szívszorító levelet, de ezúttal sem feledkezik meg a környék hat-, hét-, nyolcgyermekes családjairól. Rózsa Gyöngyi a családjával Pitvaroson most még nehezebb helyzetben van, mint amikor két éve párja balesete után meglátogattuk őket – immár három gyermekkel, súlyos betegen úgy érzi, fejük fölött összecsapnak a hullámok. Dócs Krisztián és Molnár Melinda Öttömösön öt gyermekkel szeretné végre megvetni a lábát a homokon, Gugolya Józsefné Tiszaföldvárról kéri ismét, segítsünk az Árpád út többgyermekeseinek, Horvátné Bea Tarnazsadányból négy gyermekéért küzd édesapjuk halála után, s még a Pest megyei Nyársapátról is hívtak, segítsünk az iskola legszegényebbjeinek. De levél jött Nagykőrös városából is, kilencedik gyermekét várja egy mélységes mély szegénységben élő család.

Nyomasztó napról napra bontogatni az ilyen leveleket, olvasni drámai hangú e-mail üzeneteket, próbálni valami megnyugtatót mondani a kétségbeesett telefonálóknak.

Mert jólesik a bizalom, de tudjuk, amit adhatunk, csupán csepp a tengerben. Most olvasom újra Somogyi Imre Kertmagyarország felé című híres könyvét, a két világháború közti népi mozgalom egyik alapművét. Istenem, ha 1945 után a vas és acél országa helyett megvalósulhatott volna ez az elképzelés, vagy legalább a rendszerváltozás után a téeszek átalakításával új nagybirtokok helyett errefelé indul el a vidék-Magyarország.

Akkor talán több embernek adhatna munkát a föld, s nem lenne ennyi nyomor vidéken...

És persze az oktatás. Nem egy olyan szegény családnál jártam, ahol egy-egy gyermek – vagy mindegyik – jeles, kitűnő tanuló, vagy legalábbis nagyon tehetséges valamiben. Óriási kérdés azonban, lesz-e folytatás, érvényesül-e ez a tehetség, ha felnő a gyermek – és hasznát veszi-e majd a köz: a család, a falu, az ország. Sajnos ma nemegyszer azt tapasztalom, tanulni bizonyos körökben szinte szégyen, értelmetlen dolog.

Ködös utakról hazatérve tán a kedvem is ezért oly borús. Pedig tudom, az öröm minden cseppje számít, s láttam gyermekarcok örömét. De azt is tudom: több kellene, hogy az önzés és a butaság ködén át végre az ország szívét beragyogja a napfény. S legyen vígabb esztendeje mindenkinek...