Palágyi Edit: Széllelbéleltek

Ötvenéves koromra hálát adhatok az égnek, hogy ilyen rendes embert találtam – gondolta Erika, de nem szólt, nehogy a nála két évvel fiatalabb János elbízza magát. Télvíz idején huzatos volt az aluljáró, a szállón pedig – ahol tavaly János cipőjét meglovasították – nem kaptak közös szobát. Úgy döntöttek, a férfi szülővárosában vészelik át a telet. – Mennyi templom! – szólalt meg a nő, s majdnem úgy érezte magát, mint a forralt bort kortyoló turisták.

Egy kovácsoltvas kerítésen táblát fedezett fel, kartonpapírra jókora betűkkel azt írták: „Ha fázol, vegyél el egy kabátot!”

Néhányan álldogáltak ott, ők pedig tisztes távolból nézegették a jótékonyságból kitett kabátokat. A vállfán lógott egy piros szövetből varrt darab, amilyet a titkárnők hordanak, meg egy hosszú, fekete, műszőrme galléros. – Nézd azt a barnát! – csillant fel Erika szeme. Tollal bélelt dzsekit nézett ki magának, már restellte a szakadt, vékony vackot, amit viselt.

– Idehozom neked! – lépett ki János, és a párja már elképzelte, ahogy belecsúsztatja karját a finom, meleg puhaságba.

János nyúlt a kabátért, de egy testes nő megelőzte. Elmarta a tolldzsekit, fel sem próbálta, csak villámgyorsan bedugta a zsákjába, két másik mellé. Pirospozsgás arcán diadalmas mosoly áradt szét, aztán sarkon fordult.

Erika csak nézte, amint begyömöszöli a kocsi csomagtartójába a zsákmányt, s elhajt.