Salánki Anikó: Betartott ígéret

Egyedül él, nem hiányzik a betegség. Kinyitotta az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő, s egyúttal átnézett a Gyuricza-házra is.

Az út másik oldalán volt, szemben az övével.

A kerítésre bizony már ráférne a javítás, állapította meg. Később persze átmegy, kereszthuzatot csinál, tesz-vesz egy kicsit. Múltkor egérnyomot fedezett fel a konyhában, tegnap felállította az egérfogót, szalonnát tett bele.

Felsóhajtott. Hivatalosan az övé a ház, közjegyzői meg ügyvédi papír is van róla. Margit néni jót akart, mikor ráíratta, de csak a baj jár vele. Hiába kérlelte, hogy ne tegye, meg akarta hálálni, hogy gondoztaápolta. Majdnem anyósom – s kicsit elpirult, tudta, mert olyankor égett a füle. De bolond vénasszony is vagyok – fűzte magában tovább a gondolatot.

Milyen régen is volt! Hatvan éve.

Ő húsz volt, szép lány, büszke, szeme fénye apjának meg anyjának. S hiába nem volt már meg a birtok, azért csurrant-cseppent, a szüreti bálon ő volt a legszebben felöltözve. Ernő próbálta neki csapni a szelet, agronómus volt a tsz-ben, kis Jávor-bajusszal, közeledett a negyvenhez – sokat kuncogtak a lánypajtásaival, hogy mit akar tőle az öreg.

Egy régi flanelpongyola darabjával óvatosan kezdte letörölni a port a fényképekről. Az egyiket le is vette, közelebb vitte az ablakhoz.

Milyen szép szülei voltak! Az esküvői képen anyja rajongással néz fel a nála jó fejjel magasabb, Bocskai-ruhában feszítő férjére.

Ő sose ment férjhez. Ezen mindenki csodálkozott, mert kérője volt nem egy, nem kettő. Az agronómus is hogy megsértődött, amikor kerek perec megmondta neki, feleslegesen ne koptassa előttük a járdát. Apja nem szólt bele, de nem értette. Gyuricza Gyuri meg tudta.

Ő azon a szüreti bálon jött rá, hogy hiába fiatalabb nála négy évvel Gyuri, nem kisfiú már. Magasabb a többi legénynél, jó tartású, szőke hajú. Napbarnított arcában csak úgy világított a szeme. Égkék szeme volt Gyurinak – s óvatosan megfordítva az esküvői képet, megnézte azt a kis bebarnult fotót.

Hetykén szemébe húzott kalappal állt Gyuri a kapunál, ennyi évtized után csak ő tudta, ki van rajta. Óvatosan visszatette az aranyrámás képet a helyére.

Az a régi szüreti bál október végén mindig eszébe jut. Táncoltak kifulladásig, Gyuri csak vele. Lehajolt, úgy súgta a fülébe, hogy várjon rá. Ő meg nevetett, elpördült tőle, de a fiú utánanyúlt, szemében harag villant, s úgy megszorította a kezét, hogy fájt. Elmegyek az éjjel, ezt súgta, ő meg már nem nevetett.

Elmegyek, de visszajövök hozzád, mert szeretlek – ezt mondta, de olyan határozottan, hogy ő már a zenét se hallotta, a lányok vihogását se, csak megállt ott, a terem közepén. Anyjának villogott a szeme, hozta a kabátját és terelte haza.

Másnap Gyuricza néni jött át, kisírt szemmel mondta, hogy elment a gyerek, de majd ír, küld pénzt és hazajön. Hazajön, mert az anyján kívül van még valaki, aki várja. Nem írt, nem jött róla hír soha többet.

Ő meg várta. Várta, makacsul ellenállva a családjának, az udvarlóknak. Nem érdekelte, mit beszélnek róla a faluban.

Autó állt meg a ház előtt – riadt fel az álmodozásból. Kinézett, ismeretlen ezüstszürke kocsi volt. Magas, kissé hajlott hátú, fehér hajú férfi szállt ki belőle. Olyan ismerős a mozgása...

S már ment is ki a házból, mint egy alvajáró, át a kerti úton. A férfi kinyitotta a kaput, úgy húzta el a reteszt, olyan természetes mozdulattal. Már ott is állt előtte, napbarnított arcában azok a szép kék szemek, már kicsit szürkére fakulva.

– Megjöttem – mondta kicsit rekedten.

– Tudtam én, hisz megígérted – pityeredett el az asszony.

Aztán csak álltak ott a kertben, és mes?-
sziről valami régi zenét sodort feléjük a szél.