'Ha elköltözik otthonról, kiszakadhat ebből a romboló légkörből'

Kedves Ágnes!
Amit leírok, nem konkrét tanácskérés, inkább egy sima olvasói levél, mivel kedvelem az ön rovatát.
Nagyon szeretem a szüleimet, sok jó pillanatot töltöttünk együtt. Nem is akarom az életemben történt összes rosszért őket hibáztatni, de egy kisgyermek fejlődésében nagyon sok minden függ az anyától. Az én anyukám mindig mindenben kritizált és piszkált. Ne ide állj, hanem oda, miért nevetgélsz? A gyerekkori dolgokra kevésbé emlékszem, csak a nagyszüleim, rokonaim mondják, hogy akkor is ilyen volt. De például 28 éves nőként is azt kell hallgatnom: hogy fogod már azt a kanalat, poharat! Egyszer meglepetésként elmosogattam, mire az anyukám kiakadt, hogy miért kellett. Szóval ilyen szülő volt.
Emlékszem, egyszer kisgyerekkoromban a nagymamámnál elejtettem a tojást, és kétségbeestem, mert otthon ebből nagyon nagy baj lett volna.
Ezen a nagyszüleim megdöbbentek.
A tágabb családom jól látta, hogy baj van velem: semmi önbizalmam, beilleszkedési zavarokkal küzdök. De úgy gondolták, nem szólnak, mert anyám biztosan nagyon rossz néven venné. Akadt pedig olyan rokonom is, aki a tanárom volt, ő biztosan elküldhetett volna a nevelési tanácsadóba vagy iskolapszichológushoz. Mindezt azért írom le, mert ott vagy más tanácsadó fórumokon is olyan tanácsot szoktak adni a hozzátartozóknak, hogy ne szóljanak bele a gyereknevelésbe. Mégis úgy érzem, nálunk tenni kellett volna valamit, hogy két egészséges gyerek tudjon felnőni a családban. Bár azt nem tudom, a szüleim mennyire fogadtak el volna bármit.
Tizenöt évesen akartam segítséget kérni egyre komolyodó problémáimra, viszont ők csak veszekedtek velem, hogy ugyan már, mennyire lenne jó egy idegennek elmondani a gondokat.
Csak most, két éve kapok segítséget, amikor már súlyos lett a bajom… Nem régóta járunk családterápiára is.
Minden kis eredménynek örülnöm kell, de én sokszor érzem azt, hogy túl késő, és nem tudom, hogyan és mikor válik belőlem önálló életre képes, a saját lábán megállni tudó nő…
Üdvözlettel: Andrea


Kedves Andrea!
Mivel konkrét problémáiról nem írt, így én is csak általánosságban tudok válaszolni. Érzem soraiból a szomorúságot és az elkeseredést, de már az is jelentős lépés, ha ismeri a baj gyökerét. Valóban nagy teher a gyermeken, ha a szülei nem fogadják el olyannak, amilyen. S igaza van, talán a tágabb család léphetett volna, bár elég bajos az ilyen beavatkozás. De 28 évesen semmiképp sem lehet késő. A pszichoterápia hosszú folyamat, bizony évekig is eltarthat. Az anyagi körülményeiről nem írt, de úgy vélem, el kellene költöznie otthonról, hogy kiszakadjon ebből az ön számára romboló légkörből.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes