Indonéz kapcsolat - Hogyan kerültek az aranyos, csupaszív hölgyek a szadai tájházba?

Hogyan kerültek az aranyos, csupaszív indonéz hölgyek a szadai tájházba? A kapcsolat 2008 telére nyúlik vissza, amikor Évát egy délelőtt felhívták az indonéz nagykövetségről. A vonal túlsó végén Fal Beáta, a nagykövetség titkára és tolmácsa elmondta, hogy a Hagyományok Házától és a Népművészeti Egyesületek Szövetségétől kapták a nevét. Indonéz diplomaták és diplomatafeleségek, élükön Madame Parodang Sihombinggal, a nagykövet nejével szeretnének magyar hímzést tanulni, ehhez kérnek segítséget. Délután már meg is érkeztek a nagykövetség kocsijával a vendégek, s a Madame egyre lelkesebbé vált, ahogy a szekrényekből előkerültek „Efa” terítői, párnái, falvédői, függönyei. Márciusban indult a szakkör a nagykövetségen, az alapöltésekkel kezdték, aztán egyre jobban elmélyedtek a magyar tájak szebbnél szebb hímzéseiben. Heten jártak a foglalkozásokra, amelyek a következő évben is folytatódtak. Megismerkedtek a szabadrajzú és a keresztszemes hímzéssel, varrtak torockói, kalotaszegi, majd kalocsai és matyó mintákat. A kalocsai hímzésekről – melyek színvilága nagyon megragadta a szakkör tagjait – később Indonéziában kis kézikönyv is készült.

Jómagam pedig megismertem Mangasi Sihombing nagykövetet, aki Észak-Szumátrán, egy kis batak faluban, parasztgyerekként született. Diplomataként a fél világot bejárta, és rajongással beszélt a magyar kultúráról. Parlamentünknél szebb épületet nem látott, mondta, rengeteget tudott Beethoven és a martonvásári Brunswick család kapcsolatáról, csodálta Lisztet, Bartókot, Kodályt, a magyar népzenét, néptáncot. Nagykövetként Magyarország volt az utolsó állomáshelye, innen vonult nyugdíjba. Egy írószövetségi irodalmi esten verseivel, Balassi Bálint- és Faludy György-fordításaival búcsúzott tőlünk, magyaroktól.

A hímzőszakkör újraindult az új nagykövet, Maruli Tua Sagala idején, s folytatódott az őt követő Wening Esthyprobo Fatandari nagykövet asszony hivatalba lépése után is. Hat esztendő telt el így összesen, s számunkra – bár Indonéziában soha nem jártunk – feltárult egy új világ. Színek, ízek, hangulatok a tőlünk több mint tízezer kilométerre lévő, több ezer lakott szigetből és mintegy 300 népcsoportból álló 250 milliós országból. Ade, Uli és a többiek a szigetvilág más-más részeiből jöttek, de elhozták a mosolyukat, a kedvességüket, a szeretetüket. Őrizzük, ha ők már hazatértek is. És nem csak a képeken...