Min nevetett a taxisofőr a csepeli fuvar végén?

Fiatal házasként 1963-ban Csepelen laktunk albérletben. Anyósom és a férjem öccse karácsony hetében disznótoros csomaggal fölpakolva jöttek hozzánk Tiszaroffról. A Nyugati pályaudvarnál beültek egy középkorú taxishoz, és bemondták a címet: Maros utca 48. A taxis elindult át a Margit hídon, irány Buda, ott is van Maros utca 48.

A férjem öccse már járt nálunk, és mondja is a taxisnak, hogy ő úgy emlékszik, nem mentek át a Margit hídon. A sofőr megállt és kérdezte, hogy hányadik kerület. Anyósom és a sógorom egyszerre mondták: – Hát Csepel. – Hát miért nem mondták? – Mert nem kérdezte – hangzott a válasz, mire a taxis azt felelte: – Akkor szálljanak ki, mert maguk ezt nem tudják kifizetni, nagyon sokba kerül!

Az anyósom talpraesett vidéki kendős néni létére alkudozni kezdett vele, hogy ne csináljon ilyet, ők vidékiek, eltévednek. – Figyeljen, nem jár rosszul, ha kivisz minket Csepelre – kérlelte a sofőrt. Az nem tudta, hogy mekkora csomag disznótoros lapul a csomagtartóban, de elindult.

Amikor kiszálltak, a sofőr mondott egy összeget, mire az anyósom rávágta:

– Felezzük meg! – A másik feléért a sofőr kapott hurkát, kolbászt, töpörtyűt, disznósajtot, még toros káposztát is. Nagyon jókedve lett. – Hogy fog örülni a feleségem meg a három gyerek – mondta.

Az ünnepek után keresnek bennünket, hát a taxis. – Erre jártam – újságolta –, és a feleségem a lelkemre kötötte, mondjam meg a fiataloknak, ha hazamennek Tiszaroffra, hogy adják át az üdvözletünket a böllérnek, mert ilyen finom disznótorost, főleg sajtot még nem ettünk. – Igen, a férjem István bátyja nagyon finom disznósajtot tudott készíteni.

Sajnos ő sem és az anyósom sem él már. Mi is mindketten 70 éven felül vagyunk a férjemmel, és visszaköltöztünk szeretett szülőfalunkba, Tiszaroffra.