Szijjártó Gabriella: Katalin naplója

Anna azt írja, elveszítette az édesanyját. Katalin hosszú, súlyos betegség után ment el a múlt év nyarán, alig 50 évesen, de Anna csak a karácsonyi ünnepek után érzett elég erőt magában ahhoz, hogy átnézze a személyes hagyatékot.

Egy naplót talált. Az első bejegyzés 1970 februárjában született. Így kezdődött: „Ez volt addigi életem legszebb napja.” Katalin a barátnőivel túrázott a hólepte Bükkben. Épp a Látó-kövekhez baktattak felfelé, amikor egy rossz lépésnél kifordult a bokája, nem bírt lábra állni.

Igen, Kálmán is tisztán emlékezett arra a napra. Erdőkerülés helyett a munkakerülés nagymestere volt, szokás szerint aznap is a Szentlélek felé vezető ösvény mellett, a kedvenc magaslesén rejtőzött el a könyveivel. Falta a betűket, ezért is kapta még kisgyerek korában a Könyves királyi ragadványnevet. Valószínűleg ez az egyetlen közös nevező lehetett a művelt uralkodó és közte, a vagyoni helyzetet firtató mérleg nyelve egészen biztosan a másik felé billent volna el. És a farkasordító hidegben védőitalként nyelte a vodkát is. Ám a lányok tehetetlenségét látva rögtön kijózanodott. Leereszkedett a magaslesről és felajánlotta, hogy a legrövidebb úton leviszi a sérült lányt. A hátán.

Senki se támogatta ezt a szerelmet. Katalin naplója megőrizte a családi, baráti háborúskodások részleteit, a végigsírt éjszakák fájdalmát. Amikor fővárosi értelmiségi szülei választás elé állították, az egyetemista lány nem teketóriázott, a bükki erdészlakba költözött.

Kálmánba megint belehasított az emlék. Amíg a távolból küzdenie kellett Katalinért, eszébe sem jutott a pohár után nyúlni. Ám amikor végre lubickolhatott volna a helybe jött boldogságban, úrrá lett rajta a bűntudat: tönkreteszi egy briliáns elméjű, sziporkázó humorú fiatal lány életét – ezt az önmarcangolást pedig legjobban az alkohol oldotta. Szép lassan elmaradoztak a hosszú csavargások a hegyek közt meg a szenvedélyes viták könyvekről. Legelőször akkor itta le magát újra a sárga földig, amikor felesége várandós lett.

Anna a naplóban olvasott arról a bizonyos éjszakáról is. Csecsemőként megint felsírt, már sokadjára. Édesanyja meglepődött, amikor apja hamarabb pattant ki az ágyból, mint ő. Talán végre egyszer, fél év után kézbe veszi, megnyugtatja a kislányt?! Katalint néhány perc múlva az ajtócsapódás rántotta vissza a valóságba. Öt napig várta haza férjét az erdészházba, hiába.

Igaz, így igaz, nyugtázta magában a sorokat Kálmán, öt teljes napig a kedvenc magaslesén gubbasztott. Addig maradt ott a nyugalomban, míg kitartottak a könyvek és az üvegek. Mikor hazament, Katalin a kislánnyal már elment – vissza a szüleihez.

Anna levelében az áll, hogy a könnyáztatta naplót még egy évig írta az édesanyja. Amíg zajlott a válóper, az asszony megengedte magának a kesergés luxusát. Kísérteties: éppen aznap, Katalin „addigi élete legszebb napja” után négy évvel mondták ki a válást. Kálmán egyszer se jelent meg a bíróságon. Nincs több bejegyzés.

Csak Anna van, aki most 28 borgőzös esztendő után felbukkant a semmiből. És most – jól olvasta, rémült meg Kálmán, tényleg ezt írja?! – találkozót kér az apjától. Ott, azon a magaslesen, ahol ez a történet elkezdődött. És pontosan azon a napon, amelyik megváltoztatta az édesanyja életét. Akkor és ott majd mindketten mesélnek. Már ha Kálmán is eljön, zárta levelét Anna.

Persze, persze, bólogatott a férfi az üres szobában. Most azonnal abbahagyja az ivást, határozta el, muszáj tiszta fejjel a lánya elé állnia. El sem hitte, hogy esetleg kaphat az élettől még egy esélyt!

Tartotta a fogadalmát egész januárban, akármilyen kínkeservesek is voltak a megvonási tünetek. Félt, rettegett a találkozástól, de naponta ezerszer elképzelte, újabb és újabb forgatókönyvek születtek a fejében.

Aztán a február közeledtével egyszer csak beléhasított a kérdés: hányadika is volt aznap?! Melyik nap várja a lányát?! Minden fontos pillanat, Katalin minden egyes rezdülése élénken élt benne – de a pontos dátum egyszerűen kiesett az emlékezetéből. Nem, ezt nem kérdezheti meg levélben Annától! Idő sincs már a levélváltásra, de legfőképpen az tartotta vissza, nehogy a lánya azt higgye, a fene se emlékszik már arra a napra…

Nem kockáztatott. Február 1-jétől minden áldott reggel jól beöltözött a hideg ellen, felment a hegyekbe, és a magaslesen várta Annát. Hátha aznap van az a bizonyos „legszebb”. De nem. Sötétedéskor hazament.

Anna 22-én talált rá. Fagyott kezében egy könyvet tartott – azt mondták később, könyv nélkül sehová se indult el –, és mosolygott.