'Apám egyre többet ivott. Cudar világ járt ránk. Minden este ordítozás, egyre többször verés, anyánkat és minket is ütött…'

A Szabad Föld hetilap Kinek mondjam el rovatában megjelent üzenetváltás.

Család-otthonUjlaki Ágnes2017. 03. 16. csütörtök2017. 03. 16.
'Apám egyre többet ivott. Cudar világ járt ránk. Minden este ordítozás, egyre többször verés, anyánkat és minket is ütött…'

Kedves Ágnes!
A múlt héten közölt olvasói levél  és az ön válasza nagyon elgondolkodtatott.
A rokon megbotránkozott, hogy a két felnőtt lány nem ment el az apjuk temetésére, ön pedig arra figyelmeztetett, hogy távolról-kívülről ne ítélkezzünk, mert nem tudhatjuk, mi rejlik a távolmaradásuk mögött. Ez a történet annyira felkavart, hogy napok óta nem tudok másra, csak a feltörő rossz emlékeimre gondolni.
Ugyanis én is egy alkoholista apa mellett nőttem fel. Az külön szörnyű volt, hogy kicsi koromban még jó apaként szerette a családját, törődött velünk, de aztán minden megváltozott. Apám bányász volt, s amikor bezárták a bányát, munkanélküli lett. Ahhoz már idős és nem is egészséges, hogy új szakmát tanuljon, de nem annyira, hogy leszázalékolják vagy nyugdíjba mehessen. Valami kis végkielégítéssel otthonmaradt és meggyűlölte az egész világot. És anyámat, aki családfenntartó lett, fizikai munkával és kis keresettel. De a két gyerekét is, akik hozzászoktak a normális életszínvonalhoz, és kiskamaszként nehezen fogtuk fel, hogy annak vége.
Így is megéltünk valahogy. De apám egyre többet ivott. Cudar világ járt ránk. Minden este ordítozás, egyre többször verés, anyánkat és minket is ütött… De mindenért ám! Ha nem volt fogára való az ebéd, ha mi zenét hallgattunk a húgommal – a végén már azért is, ha nevettünk.
Mai eszemmel kicsit jobban megértem a meghasonlását, hiszen összeomlott az egész élete, de azt sohasem fogom megbocsátani, amit a családdal tett, főleg, amit az anyámmal. Én és a testvérem legalább hét közben iskolába jártunk, majd kollégiumban laktunk, tehát voltak „apamentes” napjaink is. De szegény anyukám némán tűrt. Aztán apu megbetegedett, onnantól kezdve már nem tudott megütni minket, csak az ágyból üvöltözött,  és anyut verés nélkül is terrorizálta.
Ez a szakasz két évig tartott.
Amikor meghalt, nem tagadom, megkönnyebbültünk. A temetésén mégis sírtunk. Nem a bánattól, hanem sirattuk a régmúlt, jó időket, a régi aput és az utolsó tíz év fájdalmait. Aztán rá öt évre anyu is elment. Mi a testvéremmel összetartunk, igyekszünk a saját családi életünket is jól működtetni. Első férjeinkkel nem  sikerült, ami nem is nagy csoda zaklatott ifjú éveink után. Másodszorra már mindketten jól választottunk, gyerekeink is születtek. De azt a szörnyű, gyerekkori tíz évet soha nem tudjuk kitörölni az emlékezetünkből.
Üdvözlettel: Hajni

Kedves Hajni!

Együttérzéssel olvastam a levelét.
Nem áltatom: soha nem fogja teljesen kiheverni az alkoholista apja bántalmazásait, az édesanyja mártírsorsát, a saját és a húga szenvedéseit. De úgy látom, egészséges lélekkel képes kezelni.
Kívánok további erőt ehhez!
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes

Ezek is érdekelhetnek