'Mi az, hogy minden hétvégén odaadják az óvodást? Miféle családi élet ez?'

Kedves Ágnes!
A barátnőm ügyében kérem a tanácsát, bár nem tudom, hogy megfogadná-e… Mária – nevezzük így – és a férje, Gábor 75 évesek. Két lányuk van, mindketten családosak és jómódúak.
Az egyik család a fővárosban él, a másik Szentendrén, mindkettő nagy családi házban. A nagyszülők Budapesttől 25 kilométerre délre. Ezt azért részletezem, mert Mária és a férje a fél életét vonaton tölti, ingáznak az összesen öt unokájuk miatt. Mert ennyi gyereknél – óvodástól felső tagozatos iskolásig – mindig akad valaki, aki beteg, netán tanítási szünet van, szerelőt kell várni, vagy csak a szülők színházba mennének. Ilyenkor szól a telefon a nagyszülőknek, akik vonatra pattannak, elvégre az ingyen van. Szentendrére menet ráadásul át is kell szállniuk, úgyhogy elég törődötten érkeznek meg a „munkahelyükre”. Mindezt persze felpakolva, s az ebédet hajnalban főzi meg a nagymama.
Mindkét családnak bőven telne bébiszitterre, de hát, ugye, az nem olyan családias… A legkisebb, óvodás unokát minden – de tényleg minden – hétvégén lepasszolják a nagyiékhoz, mivel a nagyszülők „már meg sem tudnának lenni nélküle”. És akkor még nem is szóltam a nyári szünetekről, amikor legalább négy hetet náluk töltenek a gyerekek.
Közben pedig Mária és Gábor egyre fáradtabb. Nagyobb betegségük szerencsére nincs, de már itt fáj, ott fáj, a nagypapa cukros. Nagyon rájuk férne a pihenés, de nem tehetik. Amikor a barátnőmet „uszítottam”, hogy a végtelenül önző gyerekeiknek miért nem mondanak néha nemet, azzal hárított, hogy nem akarja megbántani őket, meg hát ugye rengeteget dolgoznak, hadd legyen nekik könnyebb kicsit… És ők? A 75 évesek, akik végigdolgozták az életüket, és most sem pihenhetnek, nekik nem lehetne kicsit könnyebb?
Üdvözlettel: Júlia


Kedves Júlia!
Nem először kapok efféle levelet, s bizony, nem öröm ilyesmit olvasni, hogy sok fiatal nagyon is kihasználja a nagyszülőket. Természetesen nem arról beszélek, amikor valóban vészhelyzet van, de még csak az unokázás normális mértékéről sem. Hiszen a legtöbb nagyszülő, mint magam is, boldogan van együtt az unokájával.
De a fentiekben vázolt élethelyzet azt mutatja, hogy akadnak szülők, akik ezzel visszaélve nagyon is sok terhet raknak a nagyszülőkre, akik nem mernek tiltakozni. Például mi az, hogy minden hétvégén odaadják az óvodást? Miféle családi élet ez?
Önnek igaza van, hogy felháborodik Mária gyerekeinek önzésén. De lépni mégiscsak ők maguk tudnának, ha meg mernék mondani a gyerekeiknek, hogy egyszerűen sok, amit tőlük kívánnak. Lehet ezt ügyesen, diplomatikusan is megtenni. Már máskor is tanácsoltam ezt ilyen ügyben és bejött: fogják az orvosra.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes