Csak a mindennapi küzdelemben bízhat - Cukornál, olajnál fontosabb neki, hogy meglátogattuk

Közeledik a tavasz, szerkesztőségünkbe ilyenkor is sok segítségkérő levél érkezik. Vannak, akik nem maguk, hanem mások miatt írnak. Adományainkkal – főként élelmiszerrel és ruhával – először oda igyekszünk, ahol a legnagyobb az ínség, a nyomor.

Vannak visszatérő kérések is – ezekről az olvasóinkról sem szeretnénk elfeledkezni. Mikuska Istvánnál egy balástyai tanyán három évvel ezelőtt jártunk először. A nővére írt levelet, aki a férjével sokat segített neki, de az ő erejük is véges, ezért fordult hozzánk. Mikuska István jobb sorsra érdemes ember, ez találkozásunk alkalmával hamar kiderült. Ám az utóbbi időben mintha minden összeesküdött volna ellene.

Hatalmas viharkár – az orkán szétszaggatta a tizenhat fóliasátrát –, májusi fagyok, nyári aszály. Mindemellé súlyos betegség, válás, kőművesként a környéken a munkalehetőségek megszűnése. Ottjártunkkor István öreg tanyájának egyik vége már megroggyant, nem volt pénz a kijavítására. S ekkor felhívták egy korábbi munkahelyéről: munkát ajánlottak Németországban egy lakópark építésén, számára szinte hihetetlenül magas fizetésért.

A nővérétől tudtam meg, hogy nem lett semmi belőle. Azt meg tőle, hogy felsőfokú németnyelv-tudás kellett volna – az állásinterjún ezen elbukott. A mindennapi kenyér azóta is bizonytalan, Mikuska István csak a mindennapi küzdelemben bízhat. Alkalmi munkákból él, most épp egy erdő mellett találkozunk, fát vágnak. A tanyájába a múlt nyáron belecsapott a villám, egyetlen helyiségében tud meghúzódni. Télen nem is ott lakik, hanem egy barátja fogadta be az édesanyjával, haza csak tisztálkodni jár. Havi 40-50 ezer forintot keres, de nem panaszkodik.
S úgy érzem, a kabátoknál, pulóvereknél, lisztnél, cukornál, olajnál fontosabb neki, hogy meglátogattuk megint...

Elbúcsúzunk, megyünk tovább Pitvarosra, innen 90 kilométer, a megye másik felén.

A Széchenyi utcában Rózsa Gyöngyiéket keressük, náluk Tanács Gábor kollégánk járt három éve. Most először az édesanyja hívott fel – aki a Mezőhegyes melletti Komlósfecskéspusztán, a 6-os majorban él, szintén nehéz körülmények között –, majd ő maga írt levelet. Gyöngyi 26 éves, és párjával, Trajer Csabával három gyermek szülei. Evelin 10, Alex 6 éves, Emília Málna pedig január 4-én töltötte be az egy évet. Az anya szklerózis multiplexben szenved, miután – már akkor is súlyos betegen – Emíliát megszülte, 62 kilóról 40-re fogyott. Szédül, gyakran fáj a feje, ingadozik a vérnyomása, szívritmuszavarai vannak – volt, amikor felkelni sem tudott. Több gyógyszert kéne szednie, de anyagi gondjaik miatt ezeket nem mindig tudja kiváltani. Az öreg épületet, ahol élnek, az önkormányzattól kapták, sokat kellett dolgozniuk, míg lakhatóvá tették. Csaba sem egészséges, 12 éves korában felrobbant egy gránát  mellette, súlyosan megsérült, emellett gerincsérv és – külföldi munkán szerzett – kiszakadt porckorongsérv gyötri. Nyáron szinte folyamatosan foglalkoztatják a mezőgazdaságban és építkezéseken, de télen errefelé csak ritkán akad valami. A családjától messzire pedig nem akar elmenni, hisz' így is megtörtént – meséli –, hogy felesége eszméletlenül feküdt a földön, mire hazaért, s mellette ott sírt keservesen a kicsi Emília.

A tízéves Evelinnel hamar összebarátkozunk, minden tárgyból jeles. És annyi oklevele van, hogy tele lesz velük az asztal. Olvasás, vers, éneklés, sport – büszke rá az iskolája, és persze a szülei, a nagyszülei. Ügyvéd szeretne lenni – mondja –, hogy segíthessen a szegényeken, s egy szép rajzot is kapok tőle a Szabad Föld Kalendáriumba.

Fölkel a hold, mire Pitvarosról hazafelé indulok. Hosszú az út, hallgatom a rádióban:
„Magyarország erősödik”. Evelinre gondolok, és kívánom, hogy teljesüljenek a vágyai – s ne felejtse el soha, honnan jött. Akkor talán vele és a tiszta szívű társaival együtt tényleg erősebbek lehetünk...