Csattant a tenyere

A védőnőre várók közt apró asszony álldogál, hivatalos papírt gyűröget a kezében. Láthatóan nem kerekedik a hasa és nem is szoptatási tanácsokért jött, mint akik babakocsiban tolják a kicsinyüket. Rég volt ő ilyen idős, mint ezek a tizenhét-tizennyolc éves fruskák, akik itt üldögélnek, s hol kuncognak, hol meg arról tanakodnak, könnyű lesz-e vagy kínnal jár az első szülés.

Család-otthonP. E.2017. 03. 02. csütörtök2017. 03. 02.
Csattant a tenyere

„Majd megtudjátok, ha nyolcat szültök tíz év alatt, mint én” – gondolja az asszony. Igaz, az sem tegnap volt, hogy a legkisebb kisfiát világra hozta, ő is már óvodás. „Rámegyek lelkileg, hogy elvitték őket, mind a nyolcat” – tipródik magában. Csak ődöngött otthon, muszáj volt elindulnia valahová, hát itt kötött ki, a védőnő mindig rendes volt vele. Három városban szétszórva nevelődnek a gyerekek, ketten nevelőszülőknél, a többiek intézetben. „Valamit mondhattak nekik a nevelőszüleik rólam, mert legutóbb, a láthatáson oda sem akartak jönni. Mintha idegen volnék, úgy méregettek messziről” – eszi magát. „Nem én ütöttem őket pedig, hanem az apjuk. Neki van papírja arról, hogy italozik, és bántalmazás miatt nem alkalmas a nevelésükre” – töpreng. Ha a nagyobbak arcán csattant a pofon, a kicsik tudták, jobb, ha szaladnak kifelé, akár kabát nélkül a sötét, sáros éjszakába – de ment az apjuk utánuk, s azért külön kaptak, mert szöktek. Az óvónők figyeltek fel a ruhájuk alatt megbúvó kék foltokra.

„Meg lehet ezt is szokni” – mozdítja sajgó karját az asszony. Százszor elképzelte, mit felelt volna, ha a gyámhivatalban megkérdik: – Maga a gyerekeit választja vagy az élettársát? Nem kérdezték, pedig egyre biztosabb benne: nem az emberét választotta volna. „Vissza kell kapnom a kicsiket” – zakatol a fejében, de maga se tudja, mit kérjen a védőnőtől, ha sorra kerül. Támasztja a falat: csak haza ne kelljen menni a hideg, üres lakásba…

Ezek is érdekelhetnek