Hol lakik az igazság? - Botrányok jelzik, hogy bajok vannak - Hol a hiba a rendszerben?

– Mit tehetek, ha hosszú ideje azt hallom, a szomszédban sír az ötéves gyerek, és arra gyanakszom, verik a szülei?

– Jelezze a gyermekvédelmi rendszer bármelyik szereplőjének. A szigetszentmiklósi ügy óta – ahol a szülők szexuálisan bántalmazták a gyerekeiket – már névtelenül is tehet feljelentést az, aki nem akar a jelzés megtételén kívül más módon is részt venni az ügyben. A törvény szerint minden beérkező jelentést kötelezően ki kell vizsgálni. A rendszer úgy működik, mint egy pókháló: bármelyik pontját rezegtetjük meg, a rezgés eljut a központhoz, a gyerekjóléti szolgálathoz. Annak munkatársai környezettanulmányt készítenek, felmérik a terepet. Hiszen kiderülhet, hogy a gyerek nem azért sír, mert verik, hanem mert beteg. De felderíthetik azt is, hogy nem a szülő veri a gyereket, hanem például a nagyobb testvér, vagy azt, hogy a családon belüli erőszakban nemcsak a gyerek, hanem több hozzátartozó is érintett. Ennek működnie kellene – elvileg.

– És gyakorlatilag?

– A realitás ezzel szemben az, hogy a bejelentő a legtöbb esetben semmilyen visszajelzést nem kap, történt-e valami az ügyben. Így nem tudhatja, hogy kiment-e valaki a családhoz. És ha meg is jelenik a gyerekvédelem, egyáltalán nem biztos, hogy be tud lépni a család életébe. Mert a segítő megjelenése nemegyszer kiváltja a család védekező mechanizmusát: nem engedik be a házba, vagy egyszerűen csak óvatosabbak lesznek, a gyereket például a fürdőben verik, mert az hangszigetelt.

– Joghézag miatt történhet meg, hogy pár éves gyerekeket halálra éheztetnek a szülei?

– Nincs joghézag. Nem megoldás, hogy ha tragédia történik, új jogszabályt hoznak, szigorítanak. A gyerekvédelmi törvényt 1997 óta több mint hatszázszor módosították. Ez rossz logika. Hiszen például Gyöngyösön, ahol halálra éheztettek egy kisgyereket, nem azzal volt elsődlegesen a probléma, hogy nem jeleztek, hanem hogy nem viselkedtek felelős szakemberként – ezt az ombudsmani jelentés is tisztázza. Sok esetben az egészségügyi és igazságszolgáltatási rendszer emberhiány, túlterheltség miatt nem jelzi a problémát. Nem mer vagy nem is tud felelősséget vállalni, bíróságra járkálni évekig az a védőnő, akinek 340 családja van. Ők, akiknek a rendszer szerint a családokat kellene segíteni, maguk is segítségre szorulnak.

– Ilyenkor dönt úgy a gyerek, hogy kezébe veszi a sorsát, és megszökik?

– Az évi 17 ezer szökési ügy is mutatja, hatalmas a gond. A gyerek, ha megszökik, azt jelzi, nem jó neki az adott helyzetben, ő pedig nem lát más megoldást, mint hogy meglép. De fontos megjegyezni, hogy a szökött gyerekek 90 százaléka gyerekotthonból, lakásotthonból, nevelőszülőktől lép meg. Olyanok, akiket kiemeltek a családjukból.

– Inkább visszaszöknek a bántalmazó szülőhöz?

– Amikor egy gyerek a világra jön, azzal az ígérettel születik meg, hogy ez a világok legjobbika, és a szülei nagyon szeretik. Ha verik is, a gyerek továbbra is kötődik hozzájuk. Ha van is benne harag anya és apa iránt, inkább magában keresi a hibát, reméli, ha megváltozik, a helyzet is javulhat. Pályám elején találkoztam egy anyaotthonban történt esettel, ahová behoztak egy édesanyát és a fiát. A gyereket a saját apja akasztotta fel, részegen. Az anya az utolsó pillanatban vágta le, jelentette fel az apát – így kerültek hozzánk. Ranschburg Jenő kezdett el pszichológusként foglalkozni a fiúval, megállapította, hogy a gyerek súlyos depressziós. Nem lepődött meg senki, hiszen ki ne lenne depressziós, ha az apja felakasztja? Pár hónap után azonban kiderült, a fiú azért küzd depresszióval, mert hiányzik neki az apja. El kellett intézni, hogy a srác védett körülmények között, de találkozhasson az előzetesben lévő apjával. Fontos megértenünk, hogy akit kiemelnek a családból, azt trauma éri. Hiszen ő nem a szüleire, ő az erőszakra mondott nemet. A segítőknek ezért arra kell fókuszálnia, hogy az erőszaktól védjük, ne a szülőtől. Persze egyszerűbb hermetikusan elzárni a gyereket, mint megtanítani a szülőnek, hogyan kommunikáljon a gyerekkel erőszak nélkül.

– Jó ma gyereknek lenni? Hiszen tragédia tragédiát követ.

– Az elmúlt évtizedekben nagyon sokat változott a társadalom toleranciaküszöbe. Az ötvenes években teljesen normálisnak számított, ha valakit időnként jól elvertek. Ma már a szülők kétharmada szerint nincs rendben, ha megütik a gyereket. Ettől függetlenül persze időnként elcsattan egy-egy pofon, de már sokkal érzékenyebbek vagyunk e téren.

– Túl érzékenyek?

– A nevelési elbizonytalanodás mindenféle kompenzációval jár együtt. Azt már tudják a szülők, hogy a verés nem old meg semmit, de azt nem tudják, mit kellene helyette tenni. Elcsattan a pofon, a szülőben pedig nagyfokú bűntudat lesz. Érzik ezt a gyerekek is. Angliában a kilencvenes években egy felmérés során megkérdezték a gyerekeket: mit választanának büntetésül, tízperces lelki fröccsöt vagy egy pofont? Mit gondol, mit válaszoltak?

– A pofont.

– Persze. És nem csak azért, mert azon hamar túlestek. Elmondták, érzik, ha a szülő megüti őket, utána lelkiismeret- furdalása van. És ezt nagyon jól ki lehet használni: lehet csokit kapni, többet tévézni, internetezni. Gyakran tapasztaljuk, hogy a szülő túlfélti a gyerekét. Például a mesében Piroskát nem eszi meg a farkas, mert az biztosan megijeszti a gyereket. Ez nem jó. Fontos, hogy a gyerek biztonságos körülmények között tanulja meg, hogy nem mindenki jó, hogy rossz dolgok bizony megtörténhetnek. Legyen tapasztalata arról, hogyan lehet felismerni, észrevenni a veszélyt, és a gyerekek hogyan védhetik meg magukat vagy kérhetnek segítséget.

– A gyerekjogok az iskolákban is gyakori vitaforrások.

– A gond ezzel az, hogy rosszul használunk gyerekjogi kifejezéseket. Ezzel a gyerekek is nehéz helyzetbe kerülnek, ezért fontos tisztázni a félreértéseket. Például a mosogatás vagy a beágyazás nem gyerekmunka. El kell nekik magyarázni, mihez van joguk. Az iskolában is. Joguk van végighallgatni a társaikat, tisztelni a velük foglalkozó felnőttet, de nincs joguk megalázni, bántani a másikat. A pedagógus sem azért eszköztelen sokszor a gyerekkel szemben, mert a diáknak túl sok joga van, hanem azért, mert senki nem használja jól a saját jogait: sem a tanár, sem a rá bízott gyerek.

– Ha már szóba került a gyerekmunka: a napokban komoly vihart kavart, hogy változna a gyerekjogi törvény a filmügyi kormánybiztos kérésére. Miért ne dolgozhatna a gyerek, ha a szülő beleegyezik?

– A változtatás arról szól, hogy sport, művészeti tevékenység vagy modellkedés esetében az egyik szülő beleegyezése helyett elég a gyámhivatalé. Például a szülők elváltak, az apa hobbiketrecharcos. Megkeresi egy rendező, aki dokumentumfilmet forgatna a ketrecharcról, és szívesen szerepeltetné a hétéves gyerekét. Az apa szeretné a filmet, az anya nem enged, helyette pedig a gyámhivatal dönthet. A kérdés: mi szolgálja a gyerek érdekeit? A szülő álma ez, vagy a gyereké? Dönthet ebben a gyámhivatal? Hiszen csak azért, mert valamiben nem sérül, még nem jelenti azt, hogy az a tevékenység a gyerek érdekeit szolgálja. Mindemellett pedig nagyon ijesztő azt látni, hogy a gyerekvédelem, amely elvileg átgondolt, törékeny rendszer, egy ember érdekei szerint akár 48 órán belül változik.

– A legutóbbi botrányok a média figyelme miatt robbanhattak ekkorát. Mikor érdemes bevonni a médiát a tragédiába?

– 2012-ben az Eszter Alapítványt, ahol akkor dolgoztam, megkereste pár fiú, akik azt állították, a gyermekotthonban, ahol élnek, az igazgató szexuálisan zaklatja őket. Fiatal fiúkról volt szó, akiket idősebb férfi zaklatott, sokszorosan sérült gyerekek, nem tartottam tehát jónak, hogy a trauma után még a média figyelmének is kitegyük őket, ezért kizártuk az újságírókat. És az ügy tragikusan végződött: semmi nem történt, az igazgató a helyén maradt. Tavaly ismét robbant az ügy, egy gyerek öngyilkosságot követett el, a többi áldozat a médiához fordult. Innentől már ismerjük a történetet: a bicskei gyermekotthonról van szó. Sajnos a feljelentést tevőkre negatívan is hathat a média figyelme, és stigmatizálhatja őket, de a magyar realitás azt mutatja, a médiavisszhang is kell ahhoz, hogy ilyen ügyeket ne lehessen eltussolni. Bizonyítani persze nehéz, kezdve az elején: ki a szavahihető? Az intézetis gyerek, aki időnként drogozott? Vagy az igazgató, aki díszpolgár?