Jót nevettünk a félreértésen

BEÜLT

– Pista, hé! Úgy látom, a szőlőbe igyekszel.

– Jól látja, Mari néni – válaszolt a szomszéd.

– Nekem is lenne egy kis kapálnivalóm. Ugye, kiviszel, ha szépen megkérlek.

– Még mit nem kér? Nyolc kilométer az út a szőlőig, maga meg testvérek között is van vagy hatvan kiló. Tán nem ettem messzet?

– Jaj, fiam, te is tudod, nem úgy gondoltam, hogy a hátadon cipelj, hanem az autóval.

– Az már más, autóval szívesen – mondta Pista, és nevetett egy nagyot. – Hanem iparkodjon ám, szedje a batyuját, és üljön be hátulra! Töltök egy kis nyakolajat az üvegbe, s már indulunk is.

Mari néni fogta a kapáját és az elemózsiáját, nem akarta megvárakoztatni a szomszédját. Az autónak azonban minden ajtaja zárva, csak a csomagtartó volt felnyitva. Tűnődött egy pillanatig, hogy mi is legyen. Aztán kínkeservesen bemászott a kapával a csomagtartóba a permetező és a szerszámok mellé. Hát ez nem valami kényelmes – gondolta magában –, de legalább a lábam nem éri a földet.

– Mari néni, hol kószál? – hangzott Pista kiáltása. – Mondtam, hogy rögvest indulunk.

Ment, hogy bezárja a csomagtartót, mikor meglátta a szomszédasszonyt.

– Hát maga mit kucorog ott, mint a falu végén az üszökös ménkű? – s tele szájjal kacagni kezdett. Csapkodta a térdét, még a könny is kijött a szeméből.

– Hát te mondtad, hogy üljek be hátulra. Ez az ajtó volt nyitva, hát ide ültem.

– Na, jöjjön, segítek! Szálljon ki és üljön be az autó hátulsó ülésére!

Vidám hangulatban utaztak a szőlőig.

– Ha ezt elmesélem a barátnőmnek, biztosan jót fog nevetni – mondta Mari néni.

És elmesélte.