Palágyi Edit: Párducnő

Időutazással ér fel, ha Fa szappant szagolgathatok, amivel hajdan a fehérneműsfiókot illatosítottuk – persze azután, hogy szagos kincsünket büszkén mutattuk meg az osztálytársaknak a pad alatt. Az illatok röpítenek a leggyorsabban a múltba, szagélményeink őrződnek meg a legmélyebben, ezt már rég bebizonyították.

Évtizedeket repülök vissza, mikor megpillantok három hölgyet, akiket a hetvenes-nyolcvanas években titkon a példaképeimnek tekintettem.

A mósusz illatú démon, a titokzatos álarcos és a veszélyes párducnő egy dezodor flakonjáról néz vissza rám. Ma már tudom, ez volt a legelső termék a világon, amelyben az izzadsággátlót merészen összekapcsolták a kölniillattal. Így 1972-től nem csupán a brit nők tömegeit vették le a lábukról, de sok magyar tinilányt, így engem is. Mi nem az Angelina Jolie ihlette levendulás parfüm felhőjében vonultunk, mint a mai leányzók.

A dezodor volt a nagy kincs, az elérhető luxus. Úgy éreztük, vele Európa nyugati felének szabad illatát csempésszük be – flakonba zárva.

Megfontoltam azt is, hogy a kupakját melyik barátnőmnek adjam kölcsön szagolgatni. Magamat viszont befújtam erősen. Az illatválasztásnak tétje volt: azon múlhatott, melyikünket kér fel lassúzni a klubdélutánon a felettünk járó magas, göndör, trapéznadrágos fiú. Ő volt az ideál, mert tudott gitározni.

Áhítattal emelem le most is a polcról a vörös ruhás párducnővel díszített, a kisboltban porosodó flakont.

Suttyomban a kupakjába fújok, s beleszippantok. Időutazás helyett jön a döbbenet: édes, erős, szinte leterít. Nem kell rafinált orrúnak lenni, hogy ne tévesszem össze a francia parfümőr alkotta kifinomult illattal. Belém hasít a felismerés: lehet, hogy ezért nem engem kért fel az a nyolcadikos fiú?