Szijjártó Gabriella: Több mint gólöröm

Az ízlésesen berendezett lakás maradt, a kocsival együtt, a gáláns tartásdíj mindig pontosan érkezett a két gyerek után. Ennek hallatán a rokonok, az ismerősök elismerően bólogattak, megmondta Don Corleone is A Keresztapában:

„Az a férfi, aki nem gondoskodik a családjáról, nem is igazi férfi” – legfeljebb ez esetben a még mindig piedesztálon álló márvány fénye megkopott pirinyót.

Erika úgy gondolta, az érzelmi sokkon kívül nincs joga az összeomlásra. Szépen becsomagolta a sérelmeit, és elsüllyesztette egy képzeletbeli panoptikum legmélyén. Egy évtized alatt böcsülettel és csendben megfutotta az élet mezei futóversenyén a kötelező köröket, gyerekei sikeresen célba értek.

Aztán egyik reggel arra ébredt, hogy egy ideje a magány maratoni távját rója. Fenemód igényesen, amerikai boldogságfilmek hőseiről ábrándozva. Olyan finomlelkűekről, mint amilyen a férje volt…

Aznap nem volt kedve munka után hazamenni az üres lakásba. Igazából nem tudott egyetlen olyan zugot se mondani a bolygón, ahol abban a pillanatban jól érezte volna magát. Mindegy, hol, csak ne egyedül!

A villamos elhúzott a stadion előtt. Minden irányból tömeg tódult a bejárat felé. Sok száz férfi, csak elvétve akadt köztük oldalborda.

Erika a következő megállóban hirtelen lepattant a járműről, és automatikusan besorolt a drukkerek közé. Elvegyülésről szó se lehetett, hibátlan szabású kiskosztümjében kirítt az óriási csapatzászlókba burkolózók közül.

Világéletében azt gondolta, hogy a foci a bárdolatlan Neander-völgyiek szórakozása, a legnagyobb közös nevező a nullához közelítő érzelmi intelligenciával bíró férfiak között. (Persze az ő férje nem ilyen volt!) Most valahogy mégis mágnesként szívta magába a tömeg. Be a stadionba. A kapu mögötti szektorba kapott jegyet, a legfanatikusabb szurkolók közé. Esetlenül kereste meg a helyét a lelátón – színházban magabiztosabban mozgott.

Különösebben nem érdekelte, ami a pályán történik. Jószerivel azt se tudta, ki kivel játszik. Pláne nem érdekelte a lesszabály meg az egész pályás letámadás, amiről a hangosbeszélőn keresztül a kommentátor beszámolt.

A közönséget figyelte. A nőknek az a szilárd meggyőződésük, hogy a férfiaknak komoly gondot jelent kimutatni az érzelmeiket. Na de nem így van ez a lelátón! Kívülről nézve nevetségesen hatottak a szurkolók a mérkőzés érzelmi hullámvasútján: a pályán történtekkel tökéletes összhangban egyik pillanatról a másikra a legnagyobb eufóriából a legmélyebb letargiába zuhantak. És vissza. Egy-egy ígéretes támadásnál az egész szektor felpattant, ritmusra ugráltak és buzdító rigmusokat skandáltak. Ő bezzeg higgadt maradt! Sokkal jobban tudott azonosulni a keserű csalódással, amikor gól híján a drukkerek visszahuppantak a székükbe.

Szünetben a vécé keresésére indult. Átkozta a percet, miközben cipőtalpairól a szotyit meg a rágógumikat vakargatta a kedvenc tollával.

A második félidőben valaki egy csapatsálat nyomott a kezébe – a többiek ilyennel hadonásztak. Úgy érezte, fokozódott az iram, a pályán és a lelátón is. Mintha egyre sűrűbb tesztoszteronködben lebegett volna.

Észre sem vette, mikor vette át a dübörgő lábak ritmusát. És azt se nagyon értette, miért ragadta magával egyszer csak a szomszédok lelkesedése, lendülete.

Amikor a labda végre bevágódott a hálóba, megremegett alatta a föld. Egyemberként ugrott talpra a szurkolói szektor.

Erika is. Góóóóóól! – ordította velük. Valahonnan nagyon mélyről szakadt fel, teli torokból, és egyszerűen nem tudta abbahagyni.

A sálat a szája elé kapta, próbált gátat szabni az állati üvöltésnek. Nem ment. A puha anyag szépen felszívta a könnyeket.

Úgy érezte, akár az örökkévalóságig állna így. Vajúdna üvöltve, amíg újjá nem születik.