Kutyások! Macskások! 'Régóta beszélünk kedvenceinkkel, de ezért nem kell szégyenkeznünk'

Tényleg jólestek ezek az üzenetek, szükségem is volna ilyesmikre, hiszen a gödör mélyéről messze még a kiút, a hogyan tovább… Azt szokták mondani, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket, ezt nem hiszem. A nap minden pillanatában Rá gondolok, Ő hiányzik. És még ötéves sem volt – a csontrák nem igazságos.

A társamat, a jobbik felemet vesztettem el. Ezért kicsit mosolygok, amikor azt olvasom, hogy Nicholas Epley, a Chicagói Egyetem viselkedéstudományi professzora rájött, hogy amikor az emberek háziállatokkal, növényekkel vagy akár az autójukkal beszélnek, valójában teljesen normálisak. Mi az, hogy beszélek a háziállatommal? – már amennyire Sanchóra háziállatként gondolnék –, naná, hogy beszéltem hozzá, reggeltől estig! És most ez is mennyire bánt, a némaság…

Ez az Epley prof. az antropomorfizálást vizsgálja. Hogy az micsoda? A lexikon szerint: amikor egy tárgyat emberi jelleggel ruházunk fel. Mondjuk, amikor köhög az autónk, az „indulj már, te rohadék!” felszólítás tipikus antropomorfizálás.
Ismerik az idevágó hülye viccet? „A számítógépedet ne antropomorfizáld, mert nem szereti…”

Mert bizony mindannyian, akik számítógéppel dolgozunk, biztosan emlegettük már jó párszor a kedves édesanyját…
Azt, hogy az ember beszél a kutyájához, az utóbbi tíz-húsz évig nem tekintették normálisnak, ezért a társalgás leginkább a négy fal között jöhetett létre. „Történelmileg az antropomorfizmust a gyermekesség vagy a hülyeség jeleként kezelték, holott ez valójában egyedülállóan intelligenssé teszi az embert ezen a bolygón – mondta a professzor. – Nincs más faj, amelynek ilyen képessége volna.”

Ugyan mi, kutyások – no, jó, egy kicsit a macskások is – régóta beszélünk kedvenceinkkel, de az új tanulmány óta megnyugodhatunk: nem kell szégyenkeznünk, nemcsak normálisak, hanem még intelligensek is vagyunk. (És akkor azokról egy szót se, akik a növényeikkel társalognak, és arról is hallgatnék, hogy esténként a garázsban elköszönök a motoromtól is…) Ha tehát ezentúl megosztaná gondolatait, érzéseit kutyájával, macskájával, akkor tegye bátran: ez is azt bizonyítja, mennyire intelligens!

Amikor esténként eldúdoltam Sanchónak az altatót, még olvastam egy kicsit az ágyban, hogy aztán lámpaoltáskor neki is jó éjszakát kívánjak: aludj jól, tündérem. Ami azt illeti, ez most is így megy. Eloltom a lámpát, mondom, aludj jól, és remélem, hallja ezt a sírjában is, és álmomban hozzám simul.